Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

Ifi MADZSAR IMRE talmára. Azon távlatra például, melyben Szent János apostol élt, mialatt ki sem mozdult Patmosz kis szigetéről. A csillagász végtelen messzeségben levő égitestet vizsgál, de módszeresen pontos vizsgálatának közvetlen tárgya, a távcsövén keresztül előtte megjelenő kép, egyszerű közelszemlélet, s a képzelet csapongása csak zavarná éles megfigyeléseit és számításait. Megfordítva : ha a közvetlenül előttem levő papírlapot egyszerű színes felület vagy fizikai test helyett már az atomfizikusnak, de még inkább veszedelmes szomszédjának, a metafizikusnak szemével atommagvak és elektronok, állóhullámcsomók és legöngyölődésük minden egyidejű és miden megelőző esemény által meghatározott, végtelenül bonyolúlt rendszerének tekintem, mérhetetlen lelki távolságélmény, szószerint metafizikai háttér nyílik meg látszólagos közelszemléletem mögött. Ugyanígy mondhatom viszont, hogy a tényeket pontosan rekonstruáló „pozitivista" történész munkája is lényegében véve évszázadok és évezredek távolságának közvetlenül vizsgálható lelki közelbe való vonásából, valójában tehát közeiszemléletbői áll. Hiszen annak a történeti képnek, amelyet a történelmet író vagy a történelmet olvasó éppen most magának alkot, az emlékképekkel és általában minden lelki képpel együtt a hic és a nunc szintén meghatározó vonása. S egyébként is, amit történeti képnek nevezek, valamikor valakinek, egy esemény, pl. a ^mohácsi vész közvetlen tanújának egyéni, szemléletesen közeli emlékképe volt. Azonban a közvetlen térbeli és időbeli közelségnek egy határtalanul kiterjedő mindenséggel és egy végtelen multháttérrel való övezése, ez a nyugvó kép sem jelenti magában véve még azt, amit a végtelen hatásösszefüggés átélésének nevezhetünk. Máskülönben nem tűnnének fel első hallásra furcsáknak és merészeknek az olyan példák, mint az alábbiak, amelyekben egészen közönséges eseteken és meg nem cáfolható logikával igyekszem ezt a hatásösszefüggést megvilágítani. Most éppen egy papírlapra irányítom figyelmemet íróasztalomon. Mi köze e látáskép tartalmának ahhoz, ami most többszáz mérföldnyire tőlem történik, például, hogy Melbourne város valamelyik utcájában valaki kényelmesen fölszáll a villamosra. Pedig ez az utóbbi esemény kétségtelenül benne van, mint egyik alkotóelem, szószerint bennefoglaltatik benyomásomban, s ha ausztráliai polgárunk nem ilyen, hanem például gyorsabb vagy tétovázóbb léptekkel szállt volna föl a kocsira, az előttem levő papirosról nyert benyomásom sem volna ugyanaz. Abban a pillanatban, amikor utasunk leült helyére, említett látásképem, amelyet pedig eközben