Századok – 1941

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: Az egynyelvű ország 113

AZ EGYNYELVŰ ORSZÁG 135 elitje, ha a hadiszolgálatot el tudta végezni, a nemesség sorába emelkedett fel, a nagy tömeg pedig az adózó jobbágyságba olvadt be. A hasonlóság mellett azonban lényegbevágó különbség is van a két nép között. A kunok a XV. századra autonómiát tudtak maguknak biztosítani, a besenyők ellenben akkorára szétporladtak, eltűntek. Ez a jelenség csak úgy magyarázható, hogy más volt a királyság magatartása, politikája, amikor a besenyőket befogadta, és ismét más, amidőn a kunokat bebocsátotta. Aligha vonható ugyanis kétségbe, hogy a besenyők is tudtak volna autonómiát szerezni a XV. században, ha — miként a kunok — összefüggő területen telepedhetnek meg. Ilyennel azonban nem rendelkeztek, mivel az egész országban szét voltak szórva. A feltételeket, amelyek az ő beolvadásukat is eredményezték, meggyőződésünk szerint a XI.—XII. századi magyar királyság teremtette meg. Lehet, hogy mindaz, amire fentebb utaltam, s amit do 1-gozatomban szintén szépítgetés nélkül elmondottam a magyar királyság XI.—XII. századi asszimilációs törekvéseiről, majd a politika megváltozásának okairól, az első percben megüti az olvasót. Főleg, ha sokszor hallotta történettudósok és politikusok ellenkező értelmű szólamait s így megszokta, hogy a ma egyedül helyes nemzetiségi politikát, Szent István korába visszavetítve, ezeréves, örök, változatlan irányvonalnak tartsa. Nem könnyű illúziókról lemondani — egy hangzatos jelszóról talán még nehezebb — s belenyugodni, hogy a szentistváni nemzetiségi politika nem Szt. Istvántól származik. Ügy érzem azonban, hogy nincs ok sajnálkozni a ködképek eloszlása miatt. Nem lesz szegényebb multunk, ha nagy királyainkról többé nem fogjuk hinni, hogy szándékosan vagy tudatlanul gyengítették népüket az idegenek tömegeinek beköltöztetésével, s ha mai nemzetiségi politikánk megfogalmazását nem egy idegen származású klerikusban, az Intelmek szerzőjében ismerjük fel, hanem azt hangoztatjuk, hogy a XIII. századtól kezdve reális tényezők, a társadalmi fejlődés és államélet eredményéül bontakozván ki ez a politika, életrehívója, szerzője maga a magyarság. Nincs semmi okunk szégyenkezni amiatt, hogy a XI.—XII. században a beköltözők magyarrá tételére tudatosan törekedett államunk. A mód, az emberséges szellem, ahogyan ezt tette, a szépleikeket is megnyugvással töltheti el. A változás ténye, az asszimilációs törekvések elejtése viszont nemcsak azt bizonyítja, hogy mai felfogásunk a magyarság és a nemzetiségek kapcsolatairól hét évszázad eredménye, hanem azt is, hogy a magyarság, amidőn a vele együtt élő népelemek egyéniségét, művelődését, jellegét oly örök értékeknek tekinti, amelyek méltók támogatására,