Századok – 1941
Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: Az egynyelvű ország 113
AZ EGYNYELVŰ ORSZÁG 131 lehetőségét, nem pedig a közigazgatást és bíráskodást intéző ispánok ténykedésében. De tévesnek bizonyul Szekfű előadása akkor is, lia a nemzetiségek szempontjából vizsgáljuk. Nem állíthatjuk ugyanis, hogy a „nem-magyar népek élete egészen külön világot alkotott, melyet mély árkok választottak el a megyékbe tömörített magyarság életétől s amikor ezek az árkok betemetődtek, akkor meg is szűnt az illető nép külön élete". A tótok nem éltek a magyarságtól elkülönített világban, sem akkor, amidőn a várispán, sem akkor, amidőn magyar-szláv eredetű és nyelvű szolgabírák irányítása alatt állottak, viszont népi egyéniségüket, nyelvüket megtartották. A dolgok korántsem oly egyszerűek tehát, mint Szekfű gondolja. Nem az elszigetelődés jellemezte a magyarság és a nemzetiségek viszonyát, hanem az együttélésből kialakuló kapcsolatok változatossága s ennek következményéül a kompromisszum. A két érdek összeegyeztetése a sziavon megyék szervezetében világosan látszik : a magyar jellegű megyéken belül vannak kis comitatusok, egyes tájak szláv nemzetségeit összefogó testületek, amelyek „iudex terrestris"-eik vezetése alatt intézik ügyeiket. A szláv és magyar jellegű szervezet tehát kiegészítette egymást. Egyébként Szekfű korábban idézett mondatában oly messze megy el, hogy a nem-magyar népelemeket, amennyiben nem tartoztak a megyékbe, ,,a nemzeti léten is kívül maradtaknak" mondja. Bár a nemzet, sőt a magyarság fogalmát is különböző módon lehet értelmezni, a besenyőket, kunokat, sőt a székelyeket is kirekeszteni a „nemzeti lét" keretei közül : mindenképen túlzás. Azt hisszük, hogy nemcsak ők, hanem a szászok, tótok, rutének, oláhok stb. szintén nemzeti létünk részei voltak. Mégpedig nemcsak „szentistváni" értelemben, nemcsak valami utólag megkonstruált nemzetfogalom szellemében, amelyet íme, egyszerre oly szűkre szab Szekfű, hogy kiszorítja belőle a nem-magyarokat, hanem a valóságban is. Mint tárgyi tévedést kell helyreigazítanunk Szekfű azon megjegyzését, hogy a nem-magyar népeket az élükre rendelt főurak szokásjoguk vagy privilégiumuk szerint kormányozván, „a besenyőket ,iure Bissenorum', az erdélyi szászokat ,iure Theotonieo' német jogukon igazgatták". Bevallom, nincs tudomásom, hogy a szászokkal kapcsolatban hol olvashatók az idézett szavak s így kérnem kell Szekfűt a forráshely megjelölésére. A „iure Theutonico" kifejezés ugyan gyakran előfordul, azonban német jogon való telepítésre utaltak vele, a főleg Észak-Magyarországon gyakori soltész-szervezetre. Sziléziában és Lengyelországban is szokásos volt a telepítés 9·
