Századok – 1941

Szemle - Tagliavini; Carlo: Civilta italiana nel mondo. In Ungheria. – In Rumania. Ism.: Galdi László 92

SZEMLE 93 és számunkra újszerűen, olasz szempontból tárgyalja a pogány magyarok olaszországi kalandozásait (22. s köv. 1.). Idézi a modenai katedrálisnak egy XI. századi kódexben fennmaradt, a magyarok támadásai miatt könyörgő latin himnuszát is (24. 1. C'onfessor Christi, pie Dei famule). A magyar nyelv keresztény terminológiájának tárgyalásakor (29. 1.) érdemes lett volna kitérni a délszláv kölcsönzések ismert, bolgár-horvát kettősségére. Kíváncsian várjuk, mikor szól hozzá T. részletesebben helyesírásunk északolasz eredetének problémájához, melyre nézve nem osztja Melich J. legutóbbi véleményét (33. 1.). Jó az anjoukori magyar-olasz kapcsolatok összefoglalása is (38. s köv. 1.), melyet stiriai Ottokár Reimclironik-jából vett, olaszbarát idézet zár le (42. 1.). Természetesen igen részletes a Hunyadiak korának és Mátyás udvarának tárgyalása ; kár, hogy erre vonatkozólag T. nem értékesíthette Kardos Tibornak a Magyar Művelődéstörténet számára írt újabb összefoglalását. Szó van természetesen a későbbi korok olasz vonatkozásairól is, egészen a világháború utáni eseményekig. Kissé elnagyolt a magyar-olasz művészeti kapcsolatok tárgyalása ; sajnáljuk, hogy olasz jövevényszavaink bonyolult problémáinak sem maradt hely. Elég terjedelmes viszont az irodalmi összefüggések feltárása ; kár, hogy az olasz-rajongó Kosztolányinak éppen csak a neve van felemlítve (106. 1.). Mindenesetre hálásak lehetünk T.-nak, hogy történelmünk olasz vonatkozásait ilyen könnyen olvasható, színes formában tárta az olasz közönség elé. Ugyancsak hálára kötelez az olasz-román kapcsolatokról írott kis kötet is. Figyelembe veszi nemcsak a román, hanem a magyar kutatásokat is s így ad a románokkal összefüggő kérdésekről higgadt, józan összefoglalást. Míg más olasz tudósok egyenesen tagadják, hogy a magyar humanizmus bármilyen hatást is gyakorolhatott valaha a románok modern művelődésére és latinos orientációjára (vö. pl. R. Ortiz : La cultura romena, Venezia 1940, 18.1.), addig T. megállapítja, hogy a híres „erdélyi iskola" tagjai „giá nei loro studi in patria . . . avevano assorbito l'umanesimo ungherese, che, come è noto, non si era mai spento" (57. 1.), tehát elismeri, hogy a románok dáko-román ábrándja magyar és olasz hatások összeszövődéséből keletkezett. Ugyancsak kidomborítja az erdélyi románságnak művelődési szempontból hasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetét. Nagy érdeklődésre tarthat számot a kötet történeti bevezetése is, ahol T. a mai olasz tudományos irodalomban szokatlan és számunkra annál örvendetesebb határozottsággal foglal állást a románok balkáni őshazája mellett. Bár úgy véli, hogy az érvek sem pro, sem contra nem döntik el véglegesen a kontinuitás problémáját, mégis hangsúlyozza, hogy a visszavándorlás (reimmigrazione) feltétlenül valószínűbb, még pedig a következő okokból : 1. Az albán-román kapcsolatok a Dunától északra megmagyarázhatatlanok (inspiegabile) volnának. 2. A románban - minden újabb kísérlet ellenére — senkinek sem sikerült kimutatnia hitelesen régi germán elemeket, melyeknek a dáciai folytonosság esetén feltétlenül meg kellene lenniök. 3. A mai Románia területén alig maradtak antik helynevek, s azok is nem a román, hanem a szláv nyelvek hangtani fejlődését tükrözik (ld. 12—13. I.). Elutasítja T. a Duna mindkét partján elképzelt Puscariu-féle gigantikus arányú őshazát is, mivel ezt az ősromán nyelv egységes színezetével összeegyeztethetetlennek találja (14. 1.). T. tehát épp azokat a kérdéseket világítjameg éles kritikájának reflektorfényével, amelyekre nemcsak a román, hanem a külföldi tudomány számos képviselője is még mindig úgy hivatkozik, mint a kontinuitás megdönthetetlen bizonyítékaira. Lassanként tehát, annyi ellentétes áramlat köze-