Századok – 1940
Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83
A ROMÁN TÖRTÉNETÍRÁS VÁLSÁGA 75 arról a rosszul értett nemzeti kötelességről, hogy az ilyen elképzelésekhez törik-szakad ragaszkodjék. Eljárása máskülönben arra vallana, hogy nem olyan éles ítélőképességű ember, mint amilyennek hitték. Nagy István bölcsebb volt, mint életírói. Néhány évvel a hadjárat után ő maga közeledett a magyarokhoz, s ehhez az új politikai irányhoz holtáig hű maradt. Közeledését az a reálpolitikai belátás indokolta, hogy országát csak úgy tudja megvédelmezni a fenyegető török nyomás ellen, ha Mátyás birodalmára támaszkodik. Sürgette elhatározását, hogy határincidensek miatt háborúba keveredett havaselvi szomszédjával, a törökbarát Raduval, s így biztosra vehette, hogy a pogány előbb-utóbb erélyesen lép fel ellene. 1471—74 közt előkészítő tárgyalásokat folytatott tehát a királyi udvarral és az erdélyi főtisztekkel, majd miután a törökkel valóban háborúba keveredett, 1475 júliusában „elődei példájára" hűbérfogadalmat tett Mátyásnak, s valóban úgy beilleszkedett a birodalom rendjébe, hogy még politikájának eszmei indokolását is ebből merítette, mondván, hogy országa „Magyarország kapuja". Magyar oldalon harcolt a török ellen, saját nagyratörő terveit igyekezett összhangba hozni magyar kapcsolataival, ezen a réven előnyökre tett szert, s bár később, nyugati törekvéseiben csalódva, politikájának súlypontját inkább keletre tolta, élete alkonyán is vallotta, hogy magyar hűbéres. Ezt a fejlődést a román történetírás, helytelen nemzeti gőgből, hibásan vázolja. Iorga a kereszténység magasztos hősét, Hunyadi egyetlen méltó örökösét, a török elleni európai küzdelem önzetlen, de magára hagyott harcosát látja Istvánban.1 Giurescu szerényebb, de ő is úgy véli, hogy István volt az egyetlen, aki sikerrel vezethetett volna hadjáratot a török kiűzésére és Konstantinápoly (!) visszavételére.2 Mindketten megfeledkeznek arról, amit éppen a román hadtörténelem hivatott művelője állapított meg, hogy ebben a korban a vajdaságok hadereje még csak védelmi és portyázó hadviselésre volt alkalmas, nagyobb támadó műveletekre nem.3 Azt pedig, hogy Istvánt az események kényszere miképen vezette törökellenes és magyarbarát politikára, s hogy magatartásában a magyar kapcsolatoknak milyen döntő hatásuk volt, egyikük sem érzékelteti. Tehát nemcsak a romantikus Iorgánál, de „tárgyilagos" ellenfelénél is találunk olyan vonásokat, amiket csak a nemzeti öntudat egyes elemeinek helytelen kiszolgálásából, romanticizmussal magyarázhatunk. A romantikus elemek abnormis továbbélését pedig csak az teszi érthetővé, hogy mint mondottuk, a történettudomány még nem ment át a józan, kritikus részletmunkának azon a periódusán, amely lehetővé teszi az oda nem 1 Ist. Rom. IV. 158., 165. L, stb. 2 Ist. Rom. II/l. 63. 1. 3 R. Rosetti : Essais sur l'art militaire des Roumains (Bucuresti 1935), 74. s köv. 1.
