Századok – 1940

Szemle - Siklóssy László: Az országgyűlési beszéd útja. Ism.: Török Pál 450

SZEMLE 451 tárgyalásainak publikálásáról (206—220. 1.). A figyelmének központjában álló „sebesírás" és gyorsírás fejlődésének vizsgálata kedvéért foglalkozik a régebbi századok folyamán iskolában, templomban, törvényszéken hallás után jegyző írnokokkal — többek közt megkockáztatva azt a föltevést, hogy Verancsics Antal mint Ferdinánd követe a szultáni kihallgatáson „azonnal az élőszó után" jegyezgetett. Sebesírásnak nevezi a középkorban általánosan elterjedt rövidítésekkel való írást, ami azonban nem külön gyorsírás, hanem a középkor megszokott folyóírása. Megkísérli S. összeszedni a magyar országgyűlésekről szóló emlékeket., Hivatali főnöke útján megkérdeztette az Országos Levéltártól, hogy melyik az ottlevő legrégibb hivatalos vagy nemhivatalos országgyűlési napló vagy jegyzőkönyv. Az ilyen megkeresés nem ritka dolog. Közgyűjteményeinknél méltányolják is a vidéki vagy külföldi kutatók helyzetének nehézségeit. De, hogy budapesti kutató forduljon ilyen kérdéssel Budapesten levő közgyűjteményhez, az merőben szokatlan. Az Országos Levéltár válaszában beszámolt az őrizetében levő országgyűlési napló- és jegyzőkönyvgyűjteményekről, amelyeknek megítélése az országgyűlés ügymenete szempontjából, tehát S. művének céljaira tudományos feldolgozást kívánna. S. ezt a levelet nem értette meg, nem is érdeklődött tovább, így megtörtént vele az a baleset, hogy a Kovachich-gyüjteményből csak annyi országgyűlés diariumáról szerzett tudomást, ahányat az Országos Levéltár levele mint kivételest sorolt föl. (49. 1.) „1638-tól 1722-ig egész sora volt országgyűléseinknek, de ezekről egy szó sincs a levélben. Vájjon mi indokolja a 84 esztendős űrt ?" Nem érti, miért kívánna „hosszabb, esetleg igen hosszú ideig tartó" tudományos munkát „e néhány kötetnek a szóbanforgó szempontból" való átnézése „Remélem, — írja —• a gyorsabb ütemű új nemzedék el fogja ezt a munkát végezni." Úgy látszik, nem tudja, hogy semmiféle levéltárban nincsenek külön skatulyázva az egy tárgyra vonatkozó összes iratok, hanem ezeket mindig maguk a kutatók keresték, keresik, dolgozták és dolgozzák föl „hosszabb, esetleg igen hosszú ideig" tartó tudományos munkával. S.-nek sejtelme sincs az országgyűlési naplók forrásanyagproblematikájáról, Fraknói Vilmos és Károlyi Árpád évtizedes kutatásairól, sőt nem tudott a Magyar Országgyűlési Emlékek monumentális sorozatának létezéséről sem. Ha — méltán — olyan sokra tartja Alberik munkáját az 1096-i törvénykönyv körül, akkor miért fogadja el „első országgyűlési jegyzőkönyvként" a Paulinyi által földolgozott 1546-it, -— miért nem megy vissza pl. Pozsony város követeinek igen érdekes 1446-i jelentéséig (Teleki József : Hunyadiak kora, X. 183. 1.) — melyre én csak véletlenül emlékszem. Ha az „irodalmat", mint állítja, átnézte a szerző, miért nem tud az ő fölsorolása azokról a naplókról, amelyeket legalább Bartoniek alapján ismernie kellett volna ? — A diáriumok keletkezését illetőleg is hibásan és fölényeskedve értelmezgeti az Országos Levéltár felvilágosításait. Részletesen és illő elismeréssel szól Kolmovichról, — bár különösen hat dicséretének, értékelésének állandó mértéke, az újságíróhoz való hasonlítás. Pl. Orosz Józsefet dicséri azzal, hogy az 1830-i országgyűlés irataihoz fűzött magyarázatainak „legtöbbje egy-egy mai vezércikk színvonalát üti meg. A szerző maga is szenzációkat szeretne, ezért vesz észre minduntalan dolgokat, melyeket történetíróink „figyelmen kívül hagytak." így esik meg, hogy történészeink és különösen gyorsírástörténészeink figyelmét fölhívja Kemény Zsigmond Két Wesselényijére, mely „Csengery Antal: „Magyar Szónokok is státusférfiak" című 1851-ben megjelent művében olvas-29