Századok – 1940

Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180

DÁKOK ES RÓMAIAK ERDÉLYBEN" 143 hogy az idegen kultuszok légiójával szemben hiányzik a dák vallásnak minden biztos nyoma e földön, s hogy általában nem látszik a dákságnak semmiféle élet nyilvánulása itt. (Amiből ilyesmire következtettek, nem állja meg a helyét, mint alább látjuk majd). Ha sokan mégsem merték elhinni, hogy a dákoknak azért veszett nyoma, mert elpusztultak, annak okát az első világháború előtti békés és felfelé lendülő évtizedek optimizmusában kell megpillantanunk. Nem tudták még elképzelni 1914 előtt, hogy tudva kiirtsanak egy népet akkor, amikor már magas kultúrfokot ért el az emberiség. Ma már, a második világháború eseményeiből merített tapasztalatok nyomán, sajnos, tudjuk, hogy ez a rózsaszínű optimizmus még a saját magas kultúránkra sem érvényes. De másrészt a dákok dolgában e sötétenlátás sem befolyásolhatja ítéletünket, hanem egyesegyedül az lehet számunkra irányadó, hogy maga az antik világ hogyan gondolkozott erről a problémáról és hogy az antik humanitárius elmélet mennyiben érvényesült a gyakorlatban. Elég az ókori oikumene fogalmának kialakulását szemügyre venni a Nagy Sándor utáni időszakban és ennek tükrözését követni a római szobrászatban és irodalomban, hogy észrevegyük azt az alapvető különbséget, mely az akkori s a mai kultúrvilág-fogalom között fennáll. Az ókorban a kultúrvilág még csak a hellenisztikus uralkodók országait, illetve az impérium Bomanum-ot jelentette, mely elfoglalta és kibővítette amazok örökét. Az oikumene nem volt tehát világot átölelő valóság, mint hangoztatták róla, hanem csak az a kis része a földkerekségnek, mely élvezte ugyan a magas műveltség áldásait, de békéjét állandóan fenyegették a határokon megmozduló barbárok. E barbárok letaposása nélkül nem volt kultúrbéke és a hellenisztikus-római 'világuraló-kosmokrator' az uralkodókultusz evangéliuma értelmében éppen a nyers erőszak e barbár megtestesítőinek letiprása által lesz a világ megváltó békehozójává.1 Szóval az emberiesség érvénye még csak az aránylag kicsi polgáriasult területkomplexumra korlátozódott és az államerkölcs nemcsakhogy nem tiltotta, de még követelte is a fékezhetetlen barbárság megsemmisítését. Nemzetközi kötelezettségek a mai értelemben nem voltak : a határ egyúttal világvége is volt — erkölcsileg is. A római kormányzat és helytartók eljárása veszélyes barbár törzs-1J. Kaerst: Die Idee der antiken Oikumene in ihrer politischen und kulturellen Bedeutimg (1903), 18. 1. A. Alföldi, Rom. Mitt. 52. 1937, 57. 1.