Századok – 1940

Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180

138 ALFÖLDI ANDRÁS egy váratlan fordulat mégis rákényszerítette, hogy kiegyezzen velük : a quádok és markomannok megverték ellenük küldött seregét s a jazigok is csatlakoztak hozzájuk. A csorbát ezúttal sikerült ugyan kiköszörülni, de pár év múlva quádok és szarmaták szörnyű dúlásait kellett megbosszulni Pannoniában s egymás után hozták újra nyugatról a csapatokat a Duna mellé, úgyhogy Róma katonai erejének súlypontja idekerült.1 Az az uralkodó, aki most trónra jutott, a dunai problémák katonai megoldására összpontosította kiváló katonai és szervező tehetségét. Nem mintha túltengő ambíciói kielégítését kereste volna katonai sikerek által, hanem mert felismerte, hogy a Dunánál Itália veszedelme nélkül nem lehet félmegoldásokkal megelégedni. Traianus volt ez a férfi. Kr. u. 101-ben nagyszabású előkészületek után kétfelől indít támadást Decebal ellen. A dák főváros, Sarmizegetusa (Várhely) felé menet a természetes akadályokat, dák erődöket és vitéz ellenállást nem tudja a kitűnően vezetett és nagyerejű római sereg áttörni. Ráadásul még az oláh síkságon lakó roxolánokkal is meg kellett a császárnak küzdeni, akiknek földjét szintén érte a római offenzíva és ezért elkeseredésükben Decebalhoz csatlakoztak, — aki különben még a parthusokat is igyekezett megmozgatni Traianus ellen. A következő évben a többfelől előnyomuló császári sereg súlyos erőfeszítések és vérveszteségek árán mégis elérkezik a dák főváros kapuihoz s ezzel megadásra kényszeríti a szorongatott helyzetben lévő dák uralkodót. A békefeltételek Dáciát erődítéseitől megfosztott és teljesen lefegyverzett, római felügyelet alatt álló hűbéres állammá alacsonyították. De királya és önkormányzata megmaradt : Traianus nyilván azt hitte, hogy a háború után Turnu Severin és Kladovo közt felépít ett állandó Duna-híd elegendő fenyegetés lesz a dákok számára, hogy fel ne lázadjanak hamarjában s elegendő biztosíték a saját csapatai számára is, hogy szükség esetén Erdélyben teremhetnek. De Decebal az ellenséges csapatok kivonulása után rögtön hozzákezdett a hadikészületekhez. Önbizalma határtalan volt : nemsokára már el merte venni a jazigoktól azt a földsávot, amely — a Bánság keleti részén és Kis-Oláhországban — a római haderő természetes felvonulási útja volt s így igyekezett előre biztosítani a következő összecsapásra kívánatos hadászati előnyöket. A császár számára nagy meglepetés lehetett, hogy Decebal hódolása nem volt őszinte, s hogy a dákok oly nagy veszteségek után mindjárt szembe mertek vele szállni. Mivel károsnak és helytelennek bizonyult, 1 V. ö. uo. egy további fejezetben, ahol az antik forrásokon kívül a modern irodalom is fel van sorolva.