Századok – 1939

Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Történelem és szociológia - 137

148 HAJNAL. ISTVÁN viszonyokat. Jogilag a rabszolga is tárgyi tulajdon még, s mégis kiszakíthatlan már a maga társadalmi zugjából. A racionális közigazgatás adóztató, dolgoztató s katonai igényei mind kevésbbé tudják megtalálni a vagyont és az egyént ez okszerűen fel nem bontható együttesekben. Végül maga a latifundium is átalakul, a kiszámítva használható-élvezhető birtok már csak kerete a benne foglalt élet alaktalan sokféleségének. Az államnak is rá kell hagynia ezt. kivonja tisztviselőit, akik úgysem boldogulhattak már itten, ,.immunitást" ad a birtoknak, rábízza a tapasztalati, életközei igazgatásra. A városban is hasonló elformátlanodás. a foglalatosságok, amelyek előbb olv mohón szolgálták a pénzt és hatalmat, visszahúzódnak primitív életegyüttesekbe. Nem érdekszövetségekbe; hanem csak csöndesen kikerülik a politikai-gazdasági élet mehanizmusát. Végre az állam kénytelen külön kereteket adni a foglalatosságoknak, csak annyiban, hogy a város ellátása valamiként biztosíttassák, egyébként magára hagyja a bennök alakuló életet. így vonul vissza a felsőbb szerkezet a végső állásokba, s igyekszik onnan éles abroncsokkal körülkeríteni a belső értelmükben megragadhatlan társadalomalakulásokat. De a társadalmi valóságok ide is felnyomulnak, a racionális ész csődöt mond. a törvények, rendelkezések gondolkodása egyre tompább, homályosabb, „irracionálisabb". Az uralkodás misztikus formákkal veszi körül magát. Nemcsak az alsó néprétegeket érinti ez a folyamat, hanem általában a személvies formaképződésnek szféráját. A generációk, amelyek ez átalakulás századaiban egymást követik, mindinkább elvesztik könnyed fölényességüket az élet mozgalmaiban, az irodalom, a művészet sem talál már okszerű, eleven, élvezhető vonalakat ebben az életben. Nem tudatos változásokról van itt szó ; kimutatták, hogy az akkori generációknak alig volt sejtelmük nagy kultúrájuk elmúlásáról. A kultúrák sorsa a társadalomban teljesül be, nem az egyéni tudatokban. Egyszerűen az történt, hogy az absztrakttá vált szerkezetiség helyett lényegében mindinkább a kicsiny, személyies életegyüttesek apró formái szerint igazodtak egymáshoz az emberek. Végig a Földközi-medence vidékein, ahol az antik szerkezetiség valamikónt érvényesült, változatosan ment végbe a bomlás-újraalakulás folyamata. Seholsem az eseményeknek, mindenütt a struktúrák szintézisének története ez. Ahol a szemclyies formák ősidőktől „racionálisak" voltak, tehát főként keleten, ott mélyebb alkotóképesség nélküli új fejlődések következtek. De maga Itália sem az igazi újnak,