Századok – 1939
Szemle - Schinner; Walter: Der österreichisch–italienische Gegensatz auf dem Balkan und an der Adria. Ism.: Török Pál 126
126 SZEMLE Schinner, Walter : Der österreichisch-italienische Gegensatz auf dem Balkan und an der Adria. (Beiträge zur Geschichte der nachbismarckischen Zeit und des Weltkriegs, Heft 31.) Stuttgart, 1936. W. Kohlhammer. 8° VIII, 205 1. — Sch. munkája új példa arra, hogy a hadi és diplomáciai történelem hajlamos törvényszerűségek találására. Vannak szingulárisnak ható általánosításai, pl. az, hogy a hármasszövetség csak addig állhatott fönn, amíg a balkáni statusquo érintetlenül maradt, de ezek mögött is gyakran egy általánosabb törvény rejtőzik. Ha Sch. azt írja, hogy Trento átadása csak ideiglenes könnyebbülést hozhatott Ausztria és Olaszország viszonyában, ha azt mondja, hogy az olasz imperializmus az antik Rómáéra emlékeztet, vagy azt, hogy Bosznia-Hercegovina danaosi ajándék volt a Monarchia részére — ezekkel a megállapításokkal csak illusztrálja a nála is olvasható alaptörvényeket : a nemzetiségi ellentét megoldhatatlan, a geopolitikai tényezők örökérvényűek, idegen területnek ós gyarmatnak szerzése nem előny, csak újabb nehézségeket szül. Természetesen az más kérdés, hogy e törvények helyesek-e, a tény az, hogy a had- és diplomáciatörténelem kacérkodik a nomothesissel. Az olasz külpolitikának a történelemben is tükröződő alapelve volt Sch. szerint, hogy Ausztria-Magyarország fennmaradása szükséges, ha csak ütköző államként is (ezt Lissa és Custozza után 24 évvel mondta Crispi), mégis, tudatosan vagy öntudatlanul, állandóan a monarchia fölbomlasztásán dolgozott. Olaszországnak alig volt érdeke a Trento (még kevésbbe az olasz uralom alatt elsenyvedésre kárhoztatott Trieszt) megszerzése, mert ott az olaszokat nem fenyegette az elnemzetietlenedés ; ennek ellenére az állandó olasz követelés szerint Ausztriának le kell mondania e területekről. Sch. elfogadja, hogy Ausztria elkésett az átadással, de beismeri, hogy ez a végzetes engedékenység (amely bevezetőül szolgált volna Ausztria végleges fölosztásához) csak ideiglenes könnyebbülést hozhatott volna még az olasz-osztrák viszonyba is. A Balkánon olasz érdek volt a Fekete-tengerbe zárva tartani Oroszországot, ez még nem sértette Ausztria életének gyökerét, de a másik két olasz gondolat : Albánia megszerzése ós a balkáni népek önrendelkezési jogának érvényesítése a Monarchia megfőjtását jelentette volna, mert ennek egyetlen életlehetősége a Balkánon való gazdasági érvényesülés volt. Hosszú időn át nem volt elég tekintélye Olaszországnak céljai végrehajtásához, aminek részben a parlamentáris rendszer az oka, 1866 után nem jelentkezett azonnal a népfölösleg, hiányzott a pénzügyi, a tengeri és szárazföldi katonai fölkészültség ; Tunisz megszerzése ráadásul Angliának is kellemetlen lett volna, Malta és a szuezi hajóút miatt, pedig (megint geopolitikai törvény) a tengeri támadásoknak érzékenyen kitett Olaszország nem cselekedhetett a tengeri főhatalom ellenére. Az olasz pártokra külpolitikai téren is befolyással volt világnézeti álláspontjuk. A Vatikán miatt félniök kellett a francia monarchia visszatérésétől, mert ez a klérus és a hadsereg uralmát hozta volna Franciaországba ; az egyházpolitika hozta hozzájuk közelebb Németországot és tette számukra idegenebbé Ausztriát. Más esetekben túltették magukat az elvhűségen : liberalizmusuk ellenére Oroszországhoz húztak osztrákellenes érzületből, a nemzetek önrendelkezésének hangoztatása ellenére imperialista politikát kezdtek Abesszíniában. Sok más kérdésben még súlyosabb vádakat emel Sch. az olasz politika megbízhatósága ellen, gyanúját fokozza az, hogy Olaszország nem adta ki diplomáciai iratait. Lehet, hogy igaza van, de lehet az is, hogy ezek az iratok olyan adatokkal fognak zolgálni, amelyek egyes kérdéseket más megvilágításba helyeznek
