Századok – 1938

Történelmi irodalom - Károlyi Árpád: Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Ism.: Angyal Dávid 92

94 TÖRTÉNETI IRODALOM Ekkor Széchenyinek támadt egy mentő gondolata. Alá kellene Íratni egy királyi kéziratot — mondotta Széchenyi —, mely azt jelentené ki, hogy István nádor lesz V. Ferdinánd alteregója. A küldöttség tagjai belátták, hogy csak ilyen királyi kézirat, mely válasz volna a feliratra, pótolhatná a már meg nem másítható felirat hiányait. Mikor a küldöttség Bécsbe ért, az ottani forradalmi sikerek mámorító hatása alatt a küldöttség kibővítette Széchenyi gondolatát, s oly kéziratot tervezett, mely nemcsak a nádori jogkör kiterjesztését, hanem a felelős minisztérium felállítását, sőt Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését is magában foglalta. így váltotta fel a március 3-i felirat mérsékelt kérését március 15-én a független felelős minisztérium követelése. Ε metamorfózis fejleményeit K. tárta fel először néhány töredékes adat segítségével. Elbeszéli azután szokott tárgyilagosságával, s a lényeges iránt rendkívül kifejlett érzékével, miként lett a március 15-i tervből valóságos királyi kézirat. Mondhatjuk, hogy az első magyar miniszterelnök kinevezésének történetét, mely némely részben homályos volt eddig és így ellenkezésekre adott alkalmat, K. teljes mértékben tisztázta. Meglepő Széchenyi szerepe március 15-én. A közjogi radikalizmus nagy ellensége ezen a nevezetes napon egy szerencsés ötletével elősegíti a radikális megoldást. Vájjon azt gondolta-e, hogy siettetni kell a viharos hangulat lecsendesítését, nehogy a hullámok a kormányzók feje fölött csapjanak össze? Vagy talán arra kell gondolnunk, hogy a márciusi napokban lelkiállapotának változása miatt már átengedte magát az árnak, s nem volt ereje az ellenállásra? Ε kérdésekkel itt nem foglalkozhatunk ; elég, ha figyelmeztettük az olvasót Széchenyinek K. által felderített március 15-i szereplésére. Ha mindazt előadnók itt, ami K. könyvében új, vagy legalább új kapcsolatban van feltüntetve, le kellene másolnunk majdnem egész könyvét. De lehetetlen meg nem emlékeznünk a VII. törvénycikk szentesítésének történetéről, mely új ság s érdekesség tekintetében vetekszik a III. tc. sorsának ismertetett tárgyalásával. „Magyarország és Erdély egyesítéséről" szól ez a cikk. Az állami konferencia szerette volna visszautasítani ezt a cikket, de nem merte megtenni sokféle okból. Végre Purkhart miniszter votuma alapján a konferencia ajánlotta a királyi jóváhagyást, két rossz közül a kisebbet választván. A konferencia tagjai — írja szerző — nem örömest fogadták el Purkhart indítványát, de abban a jóreménységben tették, hogy az a magyarországi törvénycikk úgyis csak „pictus masculus" lesz, mert az unió az erdélyi országgyűlésen minden bizonnyal el fog bukni. A VII. törvénycikknek valóban csak úgy lehetett értéke, ha rendelkezéséhez a másik fél, Erdély is hozzájárul. Ezért K. kiterjeszkedik e hozzájárulás történetére és átvergődik, mint olyan jellemzően írja, „nyilt akadályok gátjain és titkos cselszövények bozótján". Az erdélyi udvari kancellária és az állami konferencia szerették volna meghiúsítani az unió megvalósítását. Húzódoztak