Századok – 1938

Történelmi irodalom - Popa-Lisseanu; G.: Sicules et Roumains. Un procés de dénationalisation. Ism.: Elekes Lajos 77

79 TÖRTÉNETI IRODALOM földi Vlahita-t is ilyen okból nevezték el Oláhfalunak. Itt megáll s rábízza olvasójára a végső konklúziót, hogy — mivel székely -román együttélésről ír — az illető falvak a nagy román tömbbe beszivárgott szórványok. Helyesen a következőképen kellett volna okoskodnia : mindenütt, de különösen olyan bonyolult településű területen, mint Erdély, alapvető szabály, hogy nem szabad egy puszta helynévadatból könnyelmű következtetéseket levonni, hanem gondosan meg kell vizsgálni a helység keletkezésének s fejlődésének településtörténeti körülményeit. Lehetősége ugyanis az ilyen névadásnak sokféle van ott, ahol egy időben több faji s társadalmi megkülönböztetést igénylő népelem élt. Ilyen megfontolás után pedig aligha kerülték volna el a figyelmét ama kettős-falvak, melyekre Kelemen már régen utalt,1 s amelyekben, rendesen igen későn, az eredeti magyar lakosság mellé települt egy „oláh szeg", s a megkülönböztetés kedvéért veszi fel a lakosság a „Magyar-" helynévkiegészítőt, így először megsemmisül a puszta helynévből levont két következtetés : a román prioritás és a magyar település szórványvolta, másodszor eljutunk a — sajnos, nem csupán a szerzőtől — eléggé nem méltányolt meggondoláshoz, hogy olyan bonyolult kérdést, mint az erdélyi népi együttélés, csupán alapos, részletes feldolgozáson át közelíthetünk meg ; addig minden kísérlet ötletszerű szellemi kalózkodás marad. Ezt a megállapítást kénytelenek vagyunk a mű egészére kiterjeszteni. Adatszerű feldolgozás helyett logikai fejtegetésekbe bocsátkozni lehet csupán módszeres hiba ; de nyilvánvaló rosszhiszeműség elhanyagolni az oklevelek tömegét, mely a középkori Erdélyben színmagyar településtömböket tár fel. Rosszhiszeműség, a későbbiekben, előnyt adni olyan összeírásoknak, melyeknek elfogultsága ismeretes. Rosszhiszeműség felnagyítani s különösen általánosítani közigazgatási természetű eltévelyedéseket, sőt egyéni élményeket — ilyen módon csak pro és contra véget nem érő, terméketlen vitákhoz lehet eljutni, holott itt az ideje s a magyar irodalomban már történtek is rá kísérletek, hogy a mult század kirobbanó nemzetiségi ellentéteit méltányosan s objektíven vizsgáljuk, ne az ellentétek, hanem a fejlődés történetibb szempontjából —; s rosszhiszeműség rendszeres telepítésekről beszélni, melyek az utolsó évszázadokban a magyarság javára történtek volna ; a szerző lekötelezne, ha ilyenre rámutatna. Ezek után a módszeres hibákból, felületességből folyó tévedéseket szinte jelentéktelennek érezzük ; holott nem egészen jelentéktelen, ha valaki, aki magyarul nem tud, magyar-román énekeket hasonlít össze, annak igazolására, hogy a székelyek román tömegeket olvasztottak be (a tömegeket labilis statisztikái összehasonlításából kapja, sorravéve a falvakat, ahol valaha románok, vagy román — értsd : görög — vallásúak egyáltalán laktak !) s ugyanakkor megfeledkezik a romániai magyar intrúziók 1 A szászenesi oláhok. Erdélyi Múzeum 1912, 244. s köv. 1.