Századok – 1938

Történelmi irodalom - Nigg; Walter: Geschichte des religiösen Liberalismus. Ism.: Vanyó Tihamér 532

537 TÖRTÉNETI IROD ALOM egyáltalán nem tudta kielégíteni, mert hihetetlenül kezdetlegesen fogta fel a vallás és a művelődés kapcsolatát, nem volt semmi érzéke az irracionális adottságok s az élet metafizikai titkai iránt. Végül egyre jobban balfelé tolódott el, és a kereszténységet még szabadelvű alakjában is elvetette, az új protestantizmust versenytársának tekintette és küzdött ellene. Benne tehát a vallásos szabadelvűség az önmaga elleni harc állapotába jutott, s ez mindig a vég kezdetét jelenti. Szegényes gondolatvilágának találó meghatározása : vallásos kretinizmus. A mai, új mítoszt hirdető világnézeti mozgalmak nem egyebek más műnyelvvel dolgozó, visszatérő monizmusnál. A vallásos szocializmus a szabadelvű vallásosságnak testvérmozgalma. Át volt hatva a gondolattól : belépni a világba és az újkori életet vallásos tartalommal áthatni. A katolikus és a protestáns egyház egyaránt korán észrevette a mult században a szociális kérdést. De képviselői túlságosan hittudományi szempontból tekintették, és nem volt meg a belső szabadságuk arra, hogy vele előítéletektől mentesen foglalkozzanak. Sokkal elfogulatlanabbul és közelebb álltak a szociális kérdéshez a vallásos szabadelvűség hívei belső szabadságuk és nyíltságuk folytán. Francia-, Németországban és Svájcban is találkozunk ily kezdeményezőkkel, de a vallásos szocializmus igazi szülőhelye Anglia. Apostolai keresztény indítóokoktól vezetve álltak az elnyomottak pártjára, azonban elvetették a forradalmat, és a szociális reformok szabadelvű gondolatát vallották. De a vallásos-szociális mozgalom szabadelvű alapjai idővel egyre inkább elsikkadtak, s a szocialista szélsőség és a hitbeli ortodoxia természetellenes korcsszülöttének adtak helyet. Ezért a munkásság előtt népszerűtlenné vált. Az így nyitvahagyott kapun a világháború végén a szocializmusból való nagy kiábrándulás idején beosont a dialektikus hittudomány, és a szociális érdekeket feláldozta a teológiaiaknak. A világháború utáni idő a vallásos szabadelvűség törtenetének legszomorúbb lapja, a legmélyebb hanyatlás időszaka. Az észbe és az emberi haladásba vetett hit megtört, a csődöt mondott szocializmuson átcsapott a kommunizmus. Az utóbbi viszont ellenáramlatként életrehívta a fasizmust. A két szélsőség közt a természeténél fogva középen járó szabadelvűség teljesen felőrlődött. Az észelvűségnek, individualizmusnak s a kultúrértékeknek elvetése és az irracionalizmushoz, kollektivizmushoz s a tekintélyhez való menekülés különösen pusztítólag hatott vallási téren, s itt is inkább a teológusok, mint a hivők közt. A szabad protestantizmus divatja megszűnt. A vallásos szabadelvűség e külső hanyatlásának szükségképe ni előzménye volt belső bomlása. Már a világháború előtt lappangóan megvolt e válság. Szellemi tunyaság lépett föl, megszűnt a Bibliával, az egyházatyákkal és a reformátorokkal való komoly és beható tudományos szembesítés, pedig az így előálló feszültség a vallásos szabadelvűségnek mindenkor legfőbb hajtóereje volt. A bölcselet korszerű haladását a szabadelvűek szintén „átaludták". Nyárspolgári erkölcs és nagy szólamok szintjére szállott alá a szabad vallásosság. Ε közben