Századok – 1938

Történelmi irodalom - Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére 1937. május 27. Ism.: Ember Győző 524

528 TÖRTÉNETI IROD ALOM kozó adatait összefoglalja. A főnemesi osztállyal nem foglalkozik ; eredményét, a magyar nemesség XV. századi egységét, Verbőczi alaptételének igazolását, így nem az egész nemesi osztályra, hanem csak a köznemességre vonatkoztatva fogadhatjuk el, onnan is kivéve az éppen általa ismertetett prédiálistákat. — Varga Endre példás gonddal, módszerességgel felépített tanulmányban ismertet meg a magyar hivatásos ügyvédi osztály kialakulásával. Magyarországon- hosszú időn át mindenki szabadon folytathatott ügyvédi gyakorlatot. 1694-ben az ügyvédi eskü elrendelésével etikai, 1769-ben pedig az ügyvédi vizsga bevezetésével szakismereti igényekkel szűkítették az ügyvédség kereteit. II. József végül 1785-ben jogi végzettséghez kötötte az ügyvédi oklevél elnyerését. — Bakács István János az 1791 : 67. tc. által a jobbágykérdés tanulmányozására kiküldött országos úrbéri bizottság munkájáról ad alapos beszámolót. (Vármegyei javaslatok az 1791. évi urbarialis bizottság előtt.) Az 1790—91-i országgyűlés csak a Mária Terézia-féle urbáriumot és a szabadköltözési jogot iktatta törvénybe, a többi kérdés előkészítésére bizottságot küldött ki. Ez a bizottság áttanulmányozta annak a 18 megyének javaslatait, amely eleget tett a törvény rendeletének és beküldte véleményét a nádornak. A megyei javaslatok, rendi szellemben, az urbáriumon a földesurak javára akartak változtatni ; a bizottság azonban lényegében megmaradt az urbárium mellett. Hiányzott belőle a kezdeményezés bátorsága, az adózó nép legfontosabb problémáit : a földtulajdon és a katonai terhek kérdését vagy nem látta, vagy nem mert hozzájuk nyúlni. Mária Terézia és II. József határozott és céltudatos rendeleteivel szemben a bizottság munkája visszaesést jelentett, a jobbágyság nem veszített vele, hogy nem került az országgyűlés elé. Aránylag sok szerző választott település- és helytörténeti tárgyat, ami ugyancsak jellemzi történetírásunk mai irányát. Belitzky János „Ä nyugatdunántúli és felvidéki besenyő telepek" címen azt bizonyítja, hogy az ország dunántúli és felvidéki határain katonai szervezetben, határvédelemmel megbízott besenyő nemzetségek telepedtek meg már a X. században s birtokaikat, valamint önkormányzatukat hosszú ideig megtartották. Hivatkozik az ásatások antropológiai eredményeire, a krónikákra, néphagyományra, az önkormányzatból levonható tanulságra is, elsősorban azonban a törzs-, személy- és földrajzi nevek tanúságára. Következtetései első pillanatra tetszetősek, bár merészségük kétségeket támaszthat. — Erre mutat Kniezsa Istvánnak a nyelvészet eredményeinek történeti értékesítésük szepnontjából alapvető megállapításokat tartalmazó értekezése (A nyugatmagyarországi besenyők kérdéséhez), amelyben tisztázza, hogy az újabban sokat vitatott besenyőkérdésben mi a kétségtelen bizonyosságú adat, s mi csupán feltevés. A feltétlen hitelű adatok alapján nagytömegű besenyő határőrségre Nyugat-Magyarországon szerinte nem lehet következtetni. — Eferjessy Kálmán „Várostörténet az utcanevekben" címen összefoglalja az eddigi irodalomnak és saját kutatásainak eredményeit, illetve a forrásanyag fel-