Századok – 1938

Történelmi irodalom - Steier Lajos: A tót nemzetiségi kérdés 1848–49-ben. Ism.: vitéz Ruttkay László 375

364 TÖRTÉNETI IRODALOM 3(379 vidéki nemesség vezetőszerepét lesz hivatva betölteni. Azonban igazi híve sohasem volt a 48-as nagy átalakulásnak. Találóan mondja róla S., hogy „nem volt vátesz és bár megérezte az idők szellemét, csak a redukált reformokat támogatta s ezért szembefordult a reformerekkel". Az 1847-i országgyűlésen síkraszállott ugyan a tót népre oly súlyosan nehezedő jobbágy terhek megkönnyítéséért, de ez a fellépése sem az országgyűlésen, sem saját népe körében nem keltett nagyobb visszhangot. Hangja elveszett a mélyreható reformokat sürgető szónoklatok viharában, hiszen nyilvánvalóvá lett, hogy amíg a magyarok a nagyvonalú demokráciát szolgálták, addig Sturnak és a tót vezéreknek követelései csak lokális jellegűek voltak. Az ő redukált igényeik és a magyar reformerek messzeható követelései között mutatkozó ellentét volt tulajdonképeni okozója a sturizmus bukásának is. Bécs ugyanis könnyen összhangba tudta hozni ezeket a mérsékelt igényeket a saját tervbevett reformjaival, sőt a tót nyelvi és kulturális igények teljesítésében ideig-óráig kitűnő ellenszert is látott a magyar nacionalizmus erősödésével szemben. Stur és társai azonban nem számoltak azzal, hogy amidőn 48-ban a felszabadult nép lerakta nehéz jobbágybilincseit, szociális szabadságának, emberi méltóságának elnyerésével oly kincs birtokába jutott, amelyért még a nemzeti és kulturális követelések feláldozása vagy csorbítása árán is kész volt vérét ontani. A bécsi udvar és a minisztériumok hamarabb felismerték a való helyzetet, mint Stur és még kevesebb helyzetáttekintéssel rendelkező társai s ezért történt, hogy az első bíztatások után reális segítségük mihamar puszta ígérgetésekre olvadt. Ilyenformán az udvar kellő politikai és anyagi támogatása és a tót nép lelkesedése és csatlakozása nélkül Húrban és Stur felkelése csak kudarccal végződhetett. S. könyve tárgyilagosan és részletesen foglalkozik a 48-as tót felkelés előzményeivel, majd a prágai szláv kongresszussal s annak keretében különösen Stur szerepével. Az ő adataiból azonban elsősorban félreérthetetlenül kitűnik az a tény, hogy a 48-as év legelső hónapjaiban a tót nacionalisták még korántsem törtek Magyarország integritása ellen, még kevésbbé voltak a császár hívei. Fellelkesedve az európai események hatása alatt, érezték ugyan, hogy számukra is elérkezett a cselekvés ideje és hogy népük jogai érdekében nekik is sorompóba kell állaniok, azonban akkor még céljuk nem volt egyéb, mint a tót nép kulturális és gazdasági fejlődésének biztosítása a magyar államkeret foglalatában. Ezt a célt hangoztatta Stur és Húrban a pesti márciusi események hatása alatt is, sőt így vélekedett Stur még a prágai kongresszuson is, ahol a tót nép különállását hangoztatta és jogainak érvényesítését kívánta, de a saját hazájában, a csehekkel való politikai közösség nélkül. Érthető, hogy ez a beszéd kiábrándította a pánszlávista cseheket, akik egy időre el is fordultak Sturtól s ez a magatartásuk volt egyik fő oka annak, hogy a kongresszuson a cseh-tót kérdést illetőleg semmiféle konkrét határozat nem tudott létrejönni.