Századok – 1938

Szemle - Fanjani; Amintore: Cattolicesimo e protestantesimo nella formazione storica del capitalismo. Ism.: Wellman Imre 244

SZEMLE 245 földön is ; elég itt a sok közül csak Troeltsch, Sombart, Kraus, Cunningham, Tawney, Levy, Robertson, Sée tanulmányaira utalnunk. Ehhez a tekintélyes sorozathoz csatlakozik most olasz részről a milánói Szent Szív-egyetem tanárának, F.-nak munkája, miután a szerző előzőleg már külön könyvben foglalkozott az itáliai kapitalista szellem eredetével. F. közgazda, nem történész s ennélfogva nem lep meg, hogy nem új kutatásokra, nem is még kiaknázatlan forrásokra támaszkodva szól hozzá a bonyolult és kényes problémához, hanem az eddigi irodalom széles távlatból áttekintett eredményeit fűzi össze egyéni gondolatmenetté. A kapitalizmus fogalma ma is vitás — mondja F. —, eszközei és eredményei révén nem is jellemezhető jól, mert ezek alapjukban véve máskor is, korábban is megvoltak ; helyettük ezért célszerű a sokat vitatott kapitalista szellemet alapul venni, ez a kapitalizmus igazi lényege. Ε sajátos szellem kibontakozását veszi ezután szemügyre első (középkori) egyéni megnyilatkozásaitól fogva az eszközök átformálásán keresztül az állam meghódításáig. Az egész fejlődést a kockázat és a konkurrencia leküzdése, az eszközök fokozódó racionalizálódása jellemzi, eleinte még külsőleges, szervetlen, de utóbb, főleg a XVIII. sz.-tól, egyre bensőbb, melioratív módon, az erők egyesítésével, a munka és a rizikó megosztásával, a személyi motívumok kikapcsolásával. Ez a racionalizáló törekvés csak úgy vezethet eredményre, hogy a bontakozó kapitalizmus az államnak előbb támogatását szerzi meg, majd úrrá lesz rajta, alárendeli azt a gazdasági érdekeknek, s ezek szolgálatában megteremti a lelkiismeret szabadságát, a gazdasági liberalizmust, az egyén gazdasági autonómiáját. Az az állítás, hogy e fejlődés során a merkantilizmus visszaesést jelent, a politikai elem visszanyert túlsúlyát a gazdaság érdekei felett — éppúgy vitatható, mint a toleranciának elsősorban gazdasági okokra való visszavezetése stb.; kifogásolható fontos tényezők (pl. tőke, hitel) mellőzése is. S bár a kapitalista fejlődés ilyen gyorsröptű, futólagos áttekintése kétségkívül érdekes és tanulságos, az olvasónak általában az az érzése, hogy a szerző * túlságosan könnyen intéz el súlyos problémákat, az irodalom felhasználható adatait egy előre felállított szkémához idomítva. így jutunk a szép könyvnek a felén is túl, míg végre a tulajdonképeni probléma tárgyalására, a kapitalizmus és a kereszténység viszonyának vizsgálatára kerül a sor. A katolicizmus — mondja F. — a túlvilági boldogság elnyerését tekinti az ember legfőbb, egyetlen céljának, a földi javak csak eszközök ennek elérésére, megszerzésük, birtoklásuk és élvezetük csak a morál megszabta keretek közt és a szociális szempont figyelembevételével megengedett. Ebből következik, hogy a katolicizmus nem lehetett szülője a földi javakat, gazdasági racionalizmust trónra emelő, egyéni szabadságot hirdető kapitalizmusnak (mellyel szemben F. is éles kritikai álláspontot foglal el) ; a kettő mindig úgy állt egymással szemben, mint tűz és víz, a katolicizmus mindmáig kritizálja és fékezi a kapitalista szellemet, hithű katolikus csak tudat alatt cselekedhetik a kapitalista módjára. Mindez helyes, csak az a baj, hogy F. a katolikus állásfoglalást egyszerre az evangéliumból, Sz. Tamásból-és a legújabb pápai enciklikákból vezeti le, megfeledkezve arról, hogy a katolikus életfelfogás éppúgy történeti produktum, mint a protestáns (mely egyébként éppolyan joggal hivatkozhatik az evangéliumra). Annak sem látjuk nyomát, amire F. a bevezetésben — helyesen — figyelmeztet, hogy t. i. egyház és gazdasági élet kölcsönhatásának vizsgálatakor a doktrínákon kívül az egyház szervezetét, külső apparátusát is tekintetbe kell venni ; s mindezen felül elsősorban az érdekelne, vájjon