Századok – 1938

Szemle - Schell; Otto: Evangelium; Kirche und Volk bei Luther. Ism.: Miklós Ödön 112

SZEMLE 113 8°. 80 1. 1933-ban volt Luther Márton születésének 450 éves fordulója. Ebből az alkalomból szerte az egész német birodalomban számos Luther-emlékünnepet tartottak. Luther legújabb nagy biografusa, Seh. is az ünnepi előadók közé tartozott. Beszédét a felvetett problémákra bontotta és részletesebben kidolgozta, így született meg az itt közreadott tanulmány sorozat. Az elsőben vizsgálja Luther képzeteit saját reformátori elhivatásáról. Ismeretes wormsi magatartását nemcsak egyéni vallásos meggyőződésével magyarázza, hanem nemzetével szemben érzett felelősségével is. Célzatait az evangéliumnak világfelettisége determinálja. Megértéséig hosszú utat tett. Kolostori cellájában a középkori misztika „német teológiája" ejtette rabul s miközben annak központi gondolatát az ember tehetetlenségében és Istennel szemben méltatlanságérzetében látta meg, ragadta meg belőle azt, ami legmélyebb és speciálisan keresztyén gondolat. A feloldást nem a középkori katolikum magyarázatában, hanem a „kereszt teológiájában" kapta meg. Innen ismerte fel küldetésében az Örökkévaló kategorikus imperatívuszát. Ezzel indokolja pl. a wittenbergi visszatérését 1522-ben. Ismert tények új színekkel. Innen ered az evangélium új értékelése a lutheri egyházfogalmat illetőleg. A gondolat forradalmi : az emberi értelem és jog, öltözzék bár az isteni jog köntösébe, Isten népének közösségében helyet nem foglalhat. Hibás az az értékelés, amellyel a pápai bulla elégetését fogta fel a prot. történetírás. Valójában ez a kánonjog végleges kiküszöbölését jelentette az anyaszentegyházból. Luther nem akar többé tudni „látható" egyházról. Az egyháznak vannak ugyan külső jegyei, de ezek nem szervezeti alkotórészek, hanem csak Isten népének életjelenségei. Krisztuson kívül emiatt nem lehet annak feje sem. Az evangélium hirdetésének megszervezése világi feladat, mint bármely más, a szociális közösségből fakadó hivatása a felsőbbségnek. Mindezek lényegében az általa kedvelt Augustinusszal való gyökeres szakítást jelentik. A német ev. egyház ezekből az okokból fejlődött a „Landeskirche" irányában, ahová jutott volna, ha nem territoriálisán alakul is ki. A legterjedelmesebb, harmadik részben foglalkozik Sch. Luther bibliafordító tevékenységével. Népe lelkéhez való szoros kapcsolata a nemzeti nyelv iránti magatartásán keresztül jut kifejezésre. À vérség kapcsolatát nemzetéhez mindenkor erősen érezte, ő maga „naturalis affectus"-nak nevezte. A renaissance latinsága nem volt sajátja, nem egyszer akadémiai előadásaiban is használt német kifejezéseket. Téves az a felfogás, mintha az újfelnémet nyelvet bibliafordítása teremtette volna meg. Uralomra jutásában természetesen nagy szerepe volt. Sok munkával és gonddal készült ez a fordítás. Elsőrendű munkatársak, mint a graecista Melanchton és a hebraista Aurogallus, segédkeztek. Luther nyelvérzéke és a fordítás sokoldalú kiválósága messze kiemeli a hasonló német fordítások közül. A fordítás technikájában az írások lelkét és nem elsősorban a betűjét kívánta visszaadni. Ezt a törekvését tudományosan mostanában kezdik értékelni és onomasiologikusnak nevezik. Példa erre Spalatin részére adott megbízása is a zsoltárok átültetésére, melynek indokolásában egyúttal a humanizmus nyelvfogalmához (Sprachbegriff) közel állni látszik. Céljának megvalósítása végett azonban nem ragaszkodott uralkodó elvekhez. A nyelvet elsősorban történelmi úton és organikus módon igyekezett megérteni, amivel megakadályozta, hogy az írói nyelv és a nép nyelve egymástól eltávolodjék. Fordításait éveken keresztül Századok 1938. I—III.