Századok – 1937

Történelmi irodalom - Szabó István: Ugocsa megye. Ism.: Wellmann Imre 473

történeti irodalom. 475 Mintegy le kell vonni „az állam árnyékát a népről, hogy azt mint önmagából megújuló történeti képződményt" vizsgáljuk. Nyilvánvaló, hogy ez nem érhető el másként, mint a helytörténet segítségével, alapos helyi részletkutatás, egy-egy község, megye múltjának benső megelevenítése révén; hely és nép az ilyen irányú kutatásban elválaszthatatlanul összefonódik egymással, az első a földet jelenti, mint az agrárkultúra talaját, eszközét és eredményét, a második, számottevő városi réteg híján, nagyjából az agrárnépességgel egyenlő, melynek túlnyomó s leglényegesebb része : a parasztság, a politikában vitt passzív szerepe miatt, államtörténeti feldolgozásban nem is nyerheti el megillető helyét. A politikai történetben mindenkor a nagy egyéniségek az események fő mozgatói, mögöttük a nép békés, csendes munkában élő nagy tömegei háttérbe szorulnak ; a kollektív jelenségekre, a fejlődés legvégső népi összetevőire csak olyan — Mályusztól szociológiainak nevezett — módszer deríthet világosságot, mely a társadalom-és gazdaságtörténet eszközeivel nyúl le a történés legmélyebb gyökereiig. Az így megalapozott helytörténeti monográfiákra épülhet fel azután, mint megannyi tartóoszlopra, a népiségtörténet hatalmas boltozata, kiformálója a nép apolitikus, öntudatlan életének és sajátos jellemvonásainak. A népiségtörténet ebben a fogalmazásban, mint az állami fejlődésből és a felsőbb társadalmi rétegek magas művelődési folyamatából adódó történeti kép életteljes kiegészítője, történetírásunk megújhodásának igéretét, de egyben követelményét is hordozza magában. Helytörténet cégére alatt továbbra is beérni, különösen az újkori fejlődés ábrázolásában, a politikai események centrifugális kisugárzásainak gyakran másodkézből vett, puszta előadásával : történetírásunk csődjével volna egyértelmű, megnemértésével az elénk tornyosuló, halaszthatatlan feladatoknak. Hiszen már Tagányi megmondotta : a helytörténetírónak elsősorban azzal kell foglalkoznia, ami az illető terület szempontjából fontos s nem az országos események helyi lecsapódásaival ; igazi, modern helytörténeti monográfia tehát nem képzelhető el a helyi talajból organikusan kisarjadt történeti képződmények aprólékos vizsgálata nélkül. Ma még igen hosszúnak és fáradságosnak látszik az út, mely a nagy cél : az átfogó magyar népiségtörténet felé vezet. Nem kevesebbről van itt szó, mint a község, megye stb. múltjára vonatkozó levéltári és egyéb anyag lehető teljes összegyűjtéséről és feldolgozásáról, sőt Mályusz messzenéző programmja magában foglalja a nép száján ma is élő, messze múltba világító adatok (mint a dűlőnevek) értékesítését is. Ez azonban nem riaszthat vissza a munka elvégzésétől ; mai helyzetünk nem engedi meg, hogy továbbra is kiaknázatlanul hagyjuk az újkor felhasználatlanul kínálkozó roppant forrásanyagát. Sz. könyve mutatja a legjobban, hogy a feladat, legyen bármilyen nagy, szépen megoldható ; nem kell hozzá egyéb, mint önzetlen odaadás, célszerű munkamegosztás s a kutatási terület pontos körvonalazása, ami az energiát közelebbi, könnyebben elérhető célokra összpontosítja.