Századok – 1937

Szemle - Schmitthenn; Paul: Europäische Geschichte und Söldnertum. Ism.: Váczy Péter 384

szemle. 385 mutatják be, hogy évszázadokon keresztül magára hagyatva, ellenségektől körülvéve, egyedül saját erejéből fejlesztette műveltségét, sőt ő hozta a műveltséget ide, ebbe a desertumba, amikor ekével és karddal megjelent a XII. század közepén. Már régen megszoktuk a német népi önérzet e történetietlen, fellengős ábrándozásait, azok tehát aligha vezetik félre a tárgyilagos szemlélőt. Belátjuk azt is, hogy egy erdélyi kötetben a románság szerepét, életét kimerítően ismertetni kell, mégpedig nemcsak a mostani államnemzet iránti loyalitásból, hanem tárgyilagosságból is. Tehát román pásztorok, nemzeti táncokat lejtő, szórakozó vagy dolgozó kisgazdák, fatemplomok vagy kapufélfák joggal ábrázolhatók oly jelenségek gyanánt, amelyek a román népi életet jellemzik. Meglep azonban az a meleg hang, megértés, amellyel a szerző a románság emlékeit és történetét magyarázza. Avram Jancu szabadsághős, de a szászság külön jogi helyzetét 1853-ban (!) mégis „a magyarok" szüntetik meg. Amit ma már a belátóbb román történetírás sem hangoztat, az H. előtt valóság : az erdélyi románok a dákorománok utódai э e kapcsolat valószínű emlékeit látja a hunyadmegyei románok kámzsájában és a szatmáriaknak a hajviseletében. Aligha akadt valaha író Németországban, aki oly magától értetődőleg rokonszenvezett volna a magyar tudományos kutatások eredményeivel, mint ahogyan H. most a román nemzeti illúziókat megérteni igyekszik és azokat terjeszti is. Éppen ennek a nagy megértésnek az ára a magyarság eltűnése. Egyszerűen nincs szó arról, hogy a magyarság ott élt és dolgozott s ma is ott ól és dolgozik. Bár művészettörténeti és néprajzi kutatásunk a közelmúltban tisztázta, hogy a fatemplomoknak úgynevezett négyfiatornyos, tornácos típusa magyar eredetű, H. az ilyen jellegű román építményeket a német mintának a román (t. i. olasz, francia) szellemet jellemző derűs változatai gyanánt tekinti, amelyek építőik, a román ácsok természetes művészi érzékének bizonyságai. Nem egyedül H. hiányos történeti ismereteinek a jelei az ilyesféle kijelentések, hanem az ő, vagy kalauzai elfogultságának is. A könyv alapján az idegennek azt kell hinnie, hogy Erdélyben a magyar szellemet évszázadokon át csak államiságunk jelentette, uralkodók és mágnások, de nem a magyar nép. Mintha a balti államok nagybirtokos osztálya, vékony uralkodó réteg módjára kellene elképzelni a magyarság történeti szerepét. Két vár, Vajdahunyad és Balta, a kalotaszegi (morlacai !) és torockói viselet — az utóbbit persze a német bevándorlók „teljesen elmagyarosított" utódai viselik —, mindössze ez az, amit H. észrevett és mint magyar vonást megörökíteni érdemesített. Igaz, elszórva felfedezünk még magyar vonásokat, például a temetőket, fejfákat ábrázoló egyik képen magyar feliratú kopjafákat, de vájjon észreveszi-e az idegen, hogy ezek nem románok sírjai felett állanak, ha a kép magyarázata Ciuc-kerületbeli frumoasai temetőt említ ? Ugyanaz a szerző, aki a szászlakta helységek német és román neveit mindenütt pontosan feltüntette, a színmagyar falvak neveit már csak románul közli s így Kászon nála csak Casin, Nagykend csak Chcndu Маге, Csíkszenttamás csak Tomesti. A székelyek viseletét ugyan három képen bemutatja, de magyarázó jegyzeteiben igy világosítja fel felőlük az idegent : „Származásukról a legkülönbözőbb vélemények uralkodnak. Viseletük a magyarral rokon ; nyelvük a magyarnak egyik nyelvjárása." Megértjük ezek után, hogy ahhoz a nagyobb műhöz, amely egész Romániát ismertette meg s amelynek csak egy része ez az erdélyi kötet, Goga Octavián nyugodtan írhatott előszót. Neki igazán nincs oka panaszra. Mályusz Elemér. Századok, 1937. VII—VIII. 25