Századok – 1937

Történelmi irodalom - Meinecke; Friedrich: Die Entstehung des Historismus. Ism.: Joó Tibor 360

361) történeti irodalom. eszme első szívdobbanását s amint rámutat, hogy állta útját a hagyomány a következetes végiggondolásnak, vagy hogyan dúlta fel a régi gondolatrendszer egyensúlyát az új egy-egy első mozdulása. Bizonyos tekintetben tehát egy külső, idegen szempont alapján ítéltetnek meg a XVIII. század gyermekei. Kifogás azonban ezért nem illetheti meg M.-t. Ő a historizmus fejlődését raj zolja, nem pedig Voltaire vagy Montesquieu arcképét. Ha tehát nekik nem is a historizmus fejlesztése volt a céljuk, de tényleg fejlesztették, e fejlődés kutatója teljes joggal állítja gondolkodásukat e szempont felé fordítva, nem pedig az ő központi eszméik tengelyébe. Az első nyomokat Shaftesburynél, Leibniznél, Gottfried Arnoldnál és Viconál találja. Az áramlat aztán két mederben folyik tovább. Az egyik a francia felvilágosodás, a másik az angol felvilágosodás és preromantika. Remek analízisét kapjuk Voltairenak, Montesquieunak s mellé a többiek, Boulainvilliers, Dubos, Turgot, Condorcet, Rousseau, Goguet, Boulanger, De la Curne Saint Palaye, Mailet, Mably gondolatainak. Az angol felvilágosodást Hume, Gibbon és Robertson személyében mutatja be, a preromantikát pedig Blackwell, Lowtli, Wood, Hurt, Young, Percy képviseli; végül Ferguson és Burke történetszemléletében vázolja az eredményt. Rohamossá válik azonban a fejlődés, amint német földre kerül az eszme. Itt érik teljessé, s itt lesz valóban otthonos. A historizmus német alkotás, vallja M. és ebben aligha téved. A történelemszemlélet nyugaton a pozitívizmust termelte ki, a historizmust a német szellem. A historizmus és a klasszicizmus együtt, egyazon szellemi alkatban bontakozott dús virágzássá, s bennük a németség a legnagyobb ajándékok egyikét adta az egész emberiségnek, önmagának pedig oly magas talapzatot épített, honnan nagy kár volna leszállania. Ennek a megjegyzése helyénvaló M. művének ismertetésében, mert az ősz tudósnak, mikor nemrég kikerült kezéből a Historische Zeitschrift irányítása, becsmérlő támadásokkal szemben kellett megvédenie ezeket az eszményeket, s munkásait, azokat a historikusokat, kik a nyugati eredetű pozitívizmus uralma után a régi német eszmék felújításán fáradoztak, vállalva az epigonizmus látszatát. (Historische Zeitschrift, 152. к. 101. s köv. 1.) Mert a modern történettudománynak, amint erre M. könyvében is többször rámutat, ismét végre kellett hajtania azt a felszabadítást a pozitívizmus antihistórizmusával, utilizmusával és pragmatizmusával szemben, amit elsősorban német gondolkodók száz évvel előbb a felvilágosodás hasonló korlátaival szemben egyszer már végrehajtottak. M. e könyv második kötetében, a német fejlődés rajzában alighanem történelemírói művészetének legszebb teljesítményét nyújtja. Előbb a csirákat mutatja be Lessing és Winckelmann tanaiban, majd Möser jelentőségét méltatja, aztán kerül a sora legnagyobb előkészítőre, Herderre, s végül a nagyok nagyjára, Goethere. Úgylátszik, minden jelentékeny német szellemnek meg kell alkotnia a maga Goethe-képét. Érezhetően M. is itt érkezik el igazi témájához, melyért az egész nagy mű megíratott. Milv