Századok – 1937

Történelmi irodalom - Valjavec; Fritz: Karl Gottlieb von Windisch. Ism.: Pukánszky Béla 354

történeti irodalom. 355 tartozott — racionalista irányba terelte a fiatal történetírónemzedék gondolkodását (85. 1.). Bél — mint azt már Hóman Bálint meggyőzően kimutatta (Tudományos történetírásunk megalapítása a XVIII. században. Budapest, 1920.) — egész szellemiségével a hallei pietizmusban gyökerezik ; erre mindenesetre tekintettel kellett volna lenni, hiszen pietizmusa nem maradhatott hatás nélkül közvetlen vagy közvetett tanítványaira sem. Ez az egyoldalú megállapítás azonban inkább a stílusbeli szabatosság hiányára vall és éppen úgy nem érinti a munka lényegét, mint az anyag tagolásában mutatkozó egyenetlenségek. Határozottan fel kell azonban emelnünk szavunkat a szerző célzatos tárgyszemlélete ellen. Windisch Károly Gottlieb pozsonyi polgármestert mint „südostdeutsch Bürger"-t állítja elénk, aki a német művelődés „előőrse" (25. 1.), aki „megtöri a jeget, amenynyiben először ír a közel délkeleten tudományos műveket élőnyelven" (112. 1.) és helyteleníti e sorok írójának azt a megállapítását, hogy Windisch és társai német nyelven írva a magyarság ügyét szolgálták (114. 1.). V. kitűnően ismeri a magyar szakirodalmat, tudomása van Windischnek magyar tudományos körökkel való kapcsolatairól is, annál kevésbbé értjük tehát, hogy miért kellett néki Windischt történetellenesen „südostdeutsch" térbe állítani a magyar föld művelődési törekvései helyett, melyeknek mégis csak közvetlenebb részese volt. Szerzőnek bizonyára tudomása van Apáczai Cseri Jánosról, Bod Péterről és a magyarnyelvű tudományos irodalom kezdeteiről is. Miért hallgatott ezekről csak azért, hogy a derék „südostdeutsch" polgármesterrel töresse meg a jeget ? Ami pedig azt a kifogásolt megállapítást illeti, hogy Windisch és társai német nyelven írva is a magyarság ügyét szolgálták, legyen szabad a következőket megjegyeznünk : e sorok írója ismételten (utoljára Budapesti Szemle, 1933) rámutatott arra, hogy német értelmiségünknek a XVII. századtól örökségként átvett, majd a felvilágosodás állambölcseleti eszméivel és kultúrfanatizmusával telített állampatriótizmusa a XVIII. század második felében milyen mélyreható változáson ment keresztül. Az állampatriótizmus — az állam mellett nem adván helyet más közösségnek — a magyarság és a németség viszonyának alakulására hatástalan maradt. Az állampatrióta közösségi tudatállapotában németségünk nem eszmélhetett rá saját németségére, s így nem juthatott el addig sem, hogy a magyarsággal való életközösség járható útjairól gondolkodjék. Az élet valósága azonban arra kényszerít ette német íróinkat, hogy a magyar-német életközösség módjaival foglalkozzanak, s ha :— mint a felvilágosodás őszinte hívei — komolyan akarták venni műveltségterjesztő hivatásukat, szükségképen fel kellett ismerniök az anyanyelv értékét és a nyelvközösség műveltségformáló erejét. Az anyanyelv egyre magasabb értékeléséből fakadó német öntudat azután kialakítja a magyarsággal szemben is a maga sajátos közösségi érzését, amelyet a korabeli „nagyosztrák" gondolkodású írók és publicisták nem minden támadó él nélkül „partialis" patriotizmusnak neveztek el. 23*