Századok – 1937

Történelmi irodalom - Csóka J. Lajos: Mária Terézia iskolareformja és Kollár Ádám. Ism.: Imre Sándor 348

34(1 történeti irodalom. való foglalkozásra (Cs. 13. 1.), de az egész birodalomra vonatkozóan, vagyis a külön magyar szervezet gondolatával ellentétben. Ez nem szól Cs. feltevése mellett. Minthogy azonban éppen Cs. adataiból kétségtelen, hogy a bécsi tanulmányi bizottságban személyi érdekek küzdöttek s Kollár és Martini egymást akarták elgáncsolni, ebből következtetve nagyon lehetségesnek tarthatjuk, hogy bukása után Kollár a külön magyar szervezetben látta gondolatainak érvényesülésére a teret és titokban ezt a tervet segítette ; bizonyíték azonban nincs előttünk s tény marad, amit Fináczy Ürménvi szerepéről e tekintetben megállapított. A másik, sokkal nagyobb jelentőségű eltérés Fináczy és Cs. álláspontja között Tersztyánszky szerepére vonatkozik. Fináczy nem ismerte Kollár iskolai munkálatait, nincs nyoma, hogy ismerte volna ennek és Tersztyánszkynak szoros kapcsolatait, tehát az új adatok alapján dolgozó Cs. többet tud és így többet is következtethet. Fináczy mindig óvatosan beszél Tersztyánszky szerepéről : benne a nyugateurópai pedagógiai elvek hatásának közvetítőjét látja (250. 1.), „Ürményi főmunkatársának" (251. I.), ,,a Ratio Educationis egyik fő szerkesztőjének" (268. 1.) mondja, de nem nevezi szerzőnek. Cs. szerint „a Ratio tulajdonképeni létrehozója Kollár Ádám" (4. 1.), őt tartja a mű „főszerzőjének", de éppen ez állításának igazolásában mond szükségesnek maga is nagy gondosságot és körültekintést, mert — írja — „nincs birtokunkban egyetlen adat sem, mely expressis verbis Kollár szerzőségét bizonyítaná, sőt . . . még a hivatalos iratok is feltevésünk ellen látszanak bizonyítani" (u. o.). A világos, csakugyan gondos és körültekintő tárgyalás először is azt teszi kétségtelenné, hogy Tersztyánszky a Rationak valóban szerkesztője volt, hiszen kimutatja Cs., hogy ez az egész munkát egyenletesen és alaposan átvizsgálta. Ugyanilyen határozottan meggyőz arról, hogy Tersztyánszkynak Kollár munkálatait ismernie kellett, tehát önként értődővé teszi, hogy ezeknek, sőt Kollár Ádámnak személy szerint is része lehetett Tersztyánszky munkájában. Kollár szövegeinek és a Rationak részletes összevetése itt nem is engedi meg a véleménykülönbséget. De egyben túloz a szerző : nem lehet egyedül Kollárt tartanunk a Ratio Educationis szellemi irányítójának, még kevésbbé szerzőjének mindaddig, amíg a Fináczy előtt és Cs. előtt egyaránt ismeretlen, lappangó vagy — amint Fináczy aligha alaptalanul gondolta — megsemmisített eredeti kéziratokról valami pontos ismeretünk nem lesz. Nagy értékű így is az az eredmény, amit Cs. munkájából egyértelműen levonhatunk, hogy a középiskolai rész és talán az akadémiainak némelyik pontja számára Kollár írásai, talán szavai voltak a legfőbb, de mindenesetre az egyik forrás. Lehetetlen azonban, hogy más is ne lett volna, hiszen eddig is tudjuk már, hogy a Ratio számos részlete élt nemcsak nyugaton, nemcsak írott munkákban, hanem magyarországi iskolák gyakorlatában is. Ha nem vette volna is Tersztyánszky némelyik gondolatot közvetlenül saját emlékeiből, vette önkénytelenül is abból a szellemből, amely Fináczy meg nem támadható