Századok – 1937

Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Félegyházi Tamás és a debreceni iskola válsága 1570–71-ben 273–303

294 révész imre. A szerzője is, meg Gönczi püspök is világosan megmondja, hogy a munka az „együgyűek" számára íródott ; „non ut cloctiores viros erudiret . . . sed ut simpliciores in Ecclesia tam Ministros quam etiam auditores non prorsus literarum ignaros, nec a pietatis studio alienos, iuvaret ac promoveret." Ezért is írta Félegyházi a nép és nem a tudósvilág nyelvén, noha deákul „könnyebben hozzá fért volna". Ugyanezért mellőzte a protestáns teológiai műveknek akkor, elsősorban hitvédelmi szempontból megszokott és csaknem kötelező tudós apparátusát is : „mindenütt csak az derék szent írásból hoztam bizonyságot és noha az régi Doctoroknak,. Görögöknek és Deákoknak, úgy mint Istennek ajándékainak írásokat megböcsülöm az ű rendekben, az menyére az írásnak [t. i. a Bibliának] értelmére igazgatnak, mind az által megelégödtem az Prófétáknak és az Apostoloknak tanításokkal és amit ezeknek nyilván való írásokból megerősíthettem, az Doctoroknak bizonyságaival nem akartam támogatni, hogy az munka igen ki ne terjedne és az olvasókat sok beszéddel meg ne késlelném, hanem úgy mint egyenes úton az szent írásnak bizonysági által az igaz értelemre vezérleném". Csakugyan, a szerzője által sajtó alá adott legutolsó kiadásban már 540 negyedrétű lapra terjedő nagyszabású mű egyházatyákra mindössze egyszer-kétszer hivatkozik, reformátorra, protestáns teológusra pedig egyetlen egyszer sem. Már ez maga szemet szúrhatott némelyeknek. Hiszen a magyar reformáció teológiai irodalma éppen ebben a korban túl van zsúfolva patrisztikai bizonyítékokkal. Ezeknek halmozásában maga Méliusz vezet,1

aki emellett már — éppúgy, mint egyéb írótársai — reformátorokra, protestáns teológusokra is elég gyakran hivatkozik. Méliusz még a prédikációiban is csak úgy zúdítja a jámbor debreceni polgárság fejére az Ágoston-, Ambrosius-, Lombardus Péterstb., stb.-féle idézeteket, hivatkozásokat. Az egyházi régiség segítségül hívását a reformátori tanok igazának bizonyításában sem maguk a nagy reformátorok, sem epigonaik nem tartották összeférhetetlennek azzal a reformátori alapelvvel, hogy a hit egyetlen zsinórmértéke a Szentírás. Méliusz maga e téren, mindent bizonyítani akaró buzgalmában, képtelen túlzásokba is ment. Már most, aki előtt a Méliusz irodalmi munkássága állott tiszteletben, az a Félegyházi egészen 1 Ld. A Debrecen-Egervölgyi Hitvallás és a Tridentinum (Budapest, 1934. A Prot. Szemle melléklete és külön is), valamint Méliusz és Kálvin c. tanulmányaimat (az utóbbinak első fele a Kálvin és a kálvinizmus c. kötetben Debrecen 1936., második fele az Erdélyi Múzeumban és külön is, Kolozsvár 1936).