Századok – 1937

Történelmi irodalom - Giurescu; Constantin C.: Istoria Românilor. I. Ism.: Gáldi László 231

235 történeti irodalom. nem bírván szabadulni a kontinuitás „hivatalos elméletétől, sokszor félreérti a szláv-oláh kapcsolatokat,1

időnként azonban mégis kénytelen hosszabb-rövidebb fejezeteket szentelni a szomszéd népeknek is. A magyarokról s a magyar-oláh nyelvi érintkezésekről csupán 18 lapot ír (260—-278. 1.), de pontatlanság e rövid fejezetben is van bőven. Bár foglalkozik — ha igen vázlatosan is — a magyarság kialakulásával, sőt néha ural-altáji kérdéseket is érint (jórészt a „Langues du Monde" méltán kifogásolható megállapításai nyomán),2 szerzőnek ezirányú tájékozottsága a 278. l.-on közölt bibliográfia, tanúsága szerint is elégtelen. Említi Vámbéryt (266. 1.), de Gombocz, Melich, Németh Gyula ma már nélkülözhetetlen megállapításait a honfoglaló magyarságra nézve nyilvánvalóan nem ismeri. Csak így kerülhetett e fejezetbe a magyar népnévnek téves értelmezése (a név értelme szerinte : ,,a föld gyermekei (vagy sarjadékai)", de lehet, hogy a török bajar „hatalmas, úr" jelentésű szóval van dolgunk", 260. 1.). Nemcsak a magyar-oláh politikai kapcsolatokat mutatja be kirívó színezéssel s hatásos címekkel (például „Az 1330. évi háború és Basarab fényes győzelme", 350. 1.), hanem az oláh nyelv régi magyar elemeit sem értékeh kultúrtörténeti fontosságuk szerint.3 Sehol egy szó ezeknek a magyar szavaknak elterjedéséről, de még az első kölcsönzések koráról sem, nyilván azért, mert ha ő is kiemelné, hogy a legelső oláhból magyarba átkerült közszó sem régibb a XV. századnál, ez egyáltalában nem válnék hasznára amúgy is csak felszínes dialektikával védett kontinuitás-elméletének. Az oláh dijmà szót valószínűleg hibásan sorozta a szláv elemek közé (239. 1.), mivel ez az elnevezés az oláhban magyar eredetű.4 A húnok hovatartozását illetőleg sem értjük G. habozását : nem tudja eldönteni, az altáji népek török, mongol vagy tunguz ágához tartoztak-e (184. 1.). Akár Kristóf Györgynek oláhul is megjelent magyar irodalomtörténetéből is tájékozódhatott volna, ha már a „hungarica non leguntur" elve alapján nem használta Németh Gyula értékes tanulmányát (A honfoglaló magyarság kialakulása, 1930). Végül nem hallgathatunk el két, látszólag technikai jellegű kifogást, mely azonban épp ebben a műben különös fontossággal bír. Már Iorga szóvátette az illusztrációknak teljesen önkényes, ötletszerű szétosztását.5

G. fényképei jóformán sohasem arra vonatkoznak, amiről a szövegben szó van. A magyarokról szóló fejezet mellett Nagy Konstantin diadalívének egyik rehefje szem-1 Ld. Tamás, Archívum Europae Centro-Orientalis, I. 273. 1. 2 Ld. erről Gombocz, Magyar Nyelv, XXI. 133—135. 1. 3 Ezt már méltán kifogásolta Tamás L. is, i. h. — Elhigyjük-e G.-nak, hogy a székelyföldi Szék-aszó patak neve csakugyan oláh származású (277. 1.) ? 4 Ld. Gombocz-—Melich: Magyar Etymologiai Szótár, I. 1346.1. és Melich : Szláv jövevényszavaink, I. 2. 241. 1. 5 V. ö. Iorga, Revista Istoricá, 1935. 140. és Giurescu, Revista Ist. Rom. V—VI. 109. 1.