Századok – 1935

Történeti irodalom - Viski Károly l. Bátky Zsigmond 334

340 TÖRTÉNETI IRODALOM. rányomja bélyegét), két (keleti és déli) tûzhelyes, két (nyugati és északi) kemencés és egy kevert (középmagyar) hazai háztípust különböztethetünk meg. Ezt a felosztást a tűzhelyből kiinduló alapos fejtegetés során szűri le a szerző ; érdekes lett volna itt állást foglalni Schier említett nagy munkájával szemben, mely a felvidéki háztípusokat ősi soron az észak- és keleteurópai (beleértve az Alpokat) kultúrkörbe illeszti be. Tanulságos megállapítás még, hogy az ősi egysejtű, tűzhelyes magyar hajlék alkotó elemei közt a nyelvészet tanúsága szerint sok a szláv elem, míg a német kölcsönhatások már a magasabb műveltségszinthez tartoznak. A magaskultúra javainak alászállására azonban a bútorzat a legjobb példa. Éppen ezért V. nagy gondot fordít az egyes bútordarabok történeti alakulására, a leszivárgás menetének rajzára, de emellett nem feledkezik meg a kezdetleges bútorokról sem s részletesen leírja, hogy mikép emelkedtek fel ezek a földről, mintegy párhuzamosan a házi élet szintjének emelkedésével. Ami ehhez az élethez, a háztartáshoz tartozott, azt ősi soron mind a maga keze munkájával teremtette elő a nép fia. Épp ezért a mesterkedésben a házi munka őrizte meg a legrégibb hagyományokat, míg a kézművesek tevékenysége néprajzi szempontból csak másodsorban jöhet számításba. Ha B. kitűnő vezetése alatt, a nyersanyagból kiindulva, szemügyre vesszük az egyes iparágakat, kiderül, hogy a szövés-fonás, agyagművesség, tülökmunka stb. népünknek régi mestersége, de igazán otthon a fa- és bőrmunkában érezte magát, aminek a formagazdagság a legbeszédesebb bizonysága. Míg a mesterkedést illetőleg előmunkálatok hiányában puszta leírásnál többről az esetek legnagyobb részében nem lehetett szó, sőt az is hézagos, már a viselet dolgában a megfigyelés gazdagsága szélesebbkörű problématűzést engedett meg. Az ünnepi, díszes népviselet régóta felkelti a közönség érdeklődését s a laikus könynyen hajlandó arra, hogy a mai viseleteket túlbecsülvén, ősinek tekintse. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy a nép körében ma már legnagyobbrészt az úri osztály levetett ruhadarabjaival találkozunk. Ha népünk magakészítette, ősi viseletét keressük, — sa Nyugattal szemben itt is szerencsénk, hogy ennek félreesőbb vidékeken, nem egyszer nemzetiségeink körében, máig van nyoma — a jobbágy és kurtanemes viseletét kell visszafelé nyomoznunk, amíg azt a tárgyi emlékek és leírások engedik. Ezért Gy., akit a historikus egyébként is nagyon előnyösen ismer korábbi munkáiból, sűrűn felhasznál történeti forrásokat is, amikor anyag, szabás, típus szerint szedi rendbe változatos népi ruhadarabjainkat. Ami közülük ősi, bolgár-török eredetű nevet visel s Dél-Oroszország felé utal, míg Nyugat és Dél felé alig fedezhető fel kapcsolat. Ismeretük rendkívül fontos azért, mert tárgyi műveltségünk legsajátosabb elemei közül valók s a legjobban tükrözik népünk egyéniségét. Ugyancsak Gy. tollából ered a gazdálkodás nagy fejezete, mely közel 300 lapon a II. kötet gerincét alkotja. Külön fel kell