Századok – 1935

Értekezések - IFJ. VAYER LAJOS: Pázmány Péter ikonográfiája 273

A pietizmus Magyarországon. b) Dunántúl. ül. közlemény. Míg a Dunántúl Somogy, Tolna és Baranya megyén kívül 1661-ben 220 anyagyülekezet volt kilenc esperesi kerületbe osztva egy superintendens kormányzata alatt, a XVIII. század közepén, mikor hosszú szünet után ismét superintendenst választhattak az evangélikusok, a törököktől visszaszerzett Somogy, Tolna és Baranya megyéket is ideszámítva, alig volt 60 gyülekezet. 1681 óta csak a győri esperesség állott fenn, 1695-ben szerveződött a kemenesalji, majd 1720-ban a tolna—baranyai esperesség és ezt követte végre az 1742-i superintendens választás. A század fordulóján szervezetlenség, teljesen magárahagyott pusztuló gyülekezetek fogadták itt a pietizmus eszméitől fellelkesült ifjú papnemzedéket. A dunántúli viszonyok lényegében befolyásolták és már eleve kirajzolták az ide kerülő pietizmus jellegét. A pusztuló egyházakból kikerülő fiatal teológusok az új mozgalomnak legközvetlenebbül felhasználható építő értékeit sajátították el ; anélkül, hogy ennek oppozíciós jellege, a náluk egyáltalában nem létező „Steinkirche" ellen szerepet játszhatott volna. Ök maguk abban határozzák meg céljukat, hogy az egyház érdekében kifejtett új reformátori munkával fogják a romokba döntött dunántúli evangélikus kereszténységet visszaállítani.1 A szóval és írásban terjesztett, elmélyített áhítatra építgették fel a pietizmus által hangoztatott igazi lelkipásztori szellemben végzett munka révén a dunántúli kerület lassan megszervezhető és egységbe foglalható evangélikus életét. A tevékeny munka szüksége és talán magyar lelkületük reális józansága elfojtotta a Dunántúlra kerülő pietizmusban a túlzó szubjektivizmus misztikáját is. Talán sehol a világon nem érvényesült ennyire a pietizmus praktikus irányzata. Sopron a maga külön vallásos életével és féltve őrzött kiváltságainak birtokában, de elsősorban a kerület népének 1 Torkos A., Bárány Gy., Vásonyi M. lev-i Franckehoz. Staatsb. Berlin. Századok. 1935. VII-VIII. 21