Századok – 1935

Történeti irodalom - Szekfű Gyula l. Hóman Bálint 192

198 TÖRTÉNETI IRODALOM. nak kora, amikor a vezetőszerepet játszó 20—30 főúri család a többitől mereven elkülönült.1 Érthető, hogy ezzel a módszerrel, amely a történeti élet egységének alapján áll és annak egészként való szemléletét hangsúlyozza, a történeti eseményeket gyökereikig tudja követni, s nemcsak arra képes, hogy a történeti állapotokat minden részletükben megismerje, hanem arra is, hogy az egésszel való kapcsolatukban mutassa be őket. Igen sok olyan eredményt hoz felszínre, amelyek a régi szemléleti mód mellett rejtve maradtak a kutatók előtt, s amelyek sok tekintetben módosították történetirodalmunk felfogását sok eseményről és szereplőről. Mindehhez járul világos, szép előadásmódja, amelynek egyik nagy erőssége, hogy modern kifejezésektől sem idegenkedik, — pl. koalíciós kormány, nyugati szláv korridor, nemzeti egység politikája, stb. —, s az, hogy ahol alkalma van (pl. II. 282., III. 146.), szívesen utal a mai helyzetre ; így nemcsak szemléltetőbbé lesz, hanem közelebb is férkőzik olvasójához. Ami az így jelentkező ú. n. átértékelést illeti, H.-nak álláspontja az, hogy ez nem más, mint az új szempontokat adó vizsgálati módszer szükséges következménye. Helyesen ismeri fel II. Endrében, akiről régebbi történetírásunk ítélete nagyon szigorú volt, az új korszak első képviselőjét ; ő veszi észre, — finom megfigyelés —, hogy a XIII. században a keleti bevándorlás révén végbement erős vérkeveredés megbontotta a magyarság etnikai egységét, aminek következtében megbomlott lelki egysége és felborult a társadalom egyensúlya is ; ő adja helyes értékelését Károly Róbert uralkodói egyéniségének, aki lerakta a Nagy Lajos-kori „archiregnum" alapjait és Zsigmondénak is, akinek uralkodását átalakító és fejlődéstörténeti jelentőség tekintetében Szent István és II. Endre korához hasonlítja, stb. Jellemzései kitűnőek ; akár részleteiben kidolgozott portrét ad, mint pl. II. Endréről, Nagy Lajosról, Zsigmondról, Lackfi 1 Hogy az irodalmat H. alaposan ismeri, azt felesleges külön hangsúlyoznunk ; gyakran fordul magukhoz a kiadott okleveles forrásokhoz is, sőt felhasználta a Fejérpataky által gyűjtött Zsigmond-kori oklevéltár másolatait is. Csak egy nagyobb mű kerülte el figyelmét, úgy látom, Lederer Emma úttörő munkája a középkori pénzüzletekről. Ezt azért említem itt meg, mert a gazdasági és társadalmi s így politikai szempontból is annyira jelentős nagy vagyonok ismertetésénél a nagybirtok mellett a készpénz vagyonokat is számba kell vennünk, hiszen ezek már a XIV. században igen jelentősek voltak. Hogy csak néhány példát említsünk, 1393-ban Velencében már régebben elhelyezett 10.000 arany forint tőkéről olvasunk, amely 5%-ot hozott (N. Múz. levt.) ; ez az összeg kb. 130.000 pengőnek, a vásárlóerejét tekintve pedig kb. 1,000.000 pengőnek felelt meg (Kováts F. : Egyház és városgazdaság a középkorban. Szeged, 1934. 10. 1.) ; 1469-ben ugyancsak Velencében deponált (,,uti moris est") igen jelentős tőkéről olvasunk (Zichy-okmt. XI. 41., 225. l.j, s figyelemreméltók azok az összegek is, amelyeket pl. Zsigmond vett kölcsön várakra és birtokokra világi és egyházi uraktól.