Századok – 1934

Történeti irodalom - Sagnac; Philippe l. Lefebvre; George 461

462 TÖRTÉN hJTI IRODALOM. helyzetének vizsgálata közben nem a sajátosan nemzeti fejlődés egyszeriségéből indul ki, hanem az általánosat, törvényszerűt keresi egy előre megkonstruált tétel, a forradalom elkerülhetetlenségének bizonyítására. A magyar, lengyel, orosz, porosz, cseh és szász jobbágy helyzete csakis ilyen előzmények után minősíthető „rabszolgaságnak" ; ugyanakkor azonban azt állítja L., hogy Olaszországban, hol a paraszt sorsa semmivel sem volt különb, „a déli nap verőfényében a nyomor úgylátszik elviselhetőbb volt." A polgárság a legtöbb helyen mély álomba süllyedve élt, „a papi alamizsnán tengődő nép között". A német nemzeti idealizmus mozgalmát, amely számolt az adott politikai helyzettel, s erkölcsi meg szellemi apostolkodás útján mutatott az egyesülés nagy célja felé, L. nem mérlegeli, mert ő egy európai forradalom lehetőségeit, a régi rend robbanásra kész elemeit keresi, amelyek érvényesülését szerinte Svájcban és Németországban éppen a nemzeti egység hiánya gátolta. Spanyolországban pedig az inkvizíció működésével a nemzeti egység „forradalmosító erejét elvesztette". A forradalom közvetlen okát a rendi gyűlés összehívásában látja, amely a rendi jogok visszaállítására törekedett. A polgárság saját jogainak és érdekeinek később jutott tudatára, de ekkor szemben találta magát a kisbirtokosok nagy tömegével, kik a középkori gazdasági rend maradékain élve — közbirtokosság —, erős ellenállást fejtettek ki a városi polgárság gazdasági és politikai törekvéseivel szemben. A nagy tömegeket az általános rendi gyűlés összehívásával egybeeső mezőgazdasági és pénzügyi válság lendítette forradalmi útra. Az 1791-i alkotmány előadásakor szerzőnk demokrata érzelmeit nem rejti véka alá és lemondással állapítja meg, hogy a nemzetgyűlés nem állt a „helyet a kormányzásban mindenkinek" elv alapján, a polgárság pedig olcsó kenyérárakkal mellőzni tudta a munkásságot és népet. A forradalom és egyház kérdésében antiklerikalizmusa nem engedi tárgyilagos eredményekhez. Kárhoztatja, hogy a nemzetgyűlés nem ment el egészen a vallásszabadság kimondásáig, ami a katholikus egyház franciaországi helyzetének teljes félreismerését jelenti. Ugyanakkor azonban a tények parancsoló ereje láttára kénytelen elismerni, hogy a parasztok és munkások nagy része nem óhajtotta még az egyház polgári alkotmányának keresztülvitelét sem. A közigazgatás újjászervezését nagy eUsmeréssel üdvözli, de rámutat, hogy a decentralizáció a pénzügyekben a legnagyobb zavarokat okozta. A nemzeti javak eladásából, amint már azt a gazdaságtörténeti kutatás is megállapította, nem a nincstelen zsellérek, hanem a középbirtokos parasztok és tehetős városi polgárok részesültek. Az egyházi javak elkobzása az iskolákra, kórházakra és egyéb jóléti intézményekre mért halálos csapást. Pompás rajzát nyújtja a nagyhatalmi törekvéseknek és a lengyel kérdés disszolváló erejének. A 92-es „második forradalom" valódi okait az assignaták elértéktelenedésében látja, amivel ki akarja kerülni azt a látszatot, mintha ismét Páris forradalma győzött volna. Augusztus 10-e nemzeti és nem párisi forradalom (118. 1.), de már valamivel