Századok – 1934

Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Szempontok a magyar „kálvinizmus” eredetének vizsgálatához 257

Szempontok a magyar „kálvinizmus" eredetének vizsgálatához. A magyar történettudomány egy idő óta öntudatos program mszerűséggel igyekszik belekapcsolni a nemzet egyetemes életére vonatkozó kutatásaiba a vallási és egyházi tényezőt, amely történetírásunknak megelőző, liberális-pozitivista korszakában vagy egyáltalán clhanyagoltatott, vagy pedig csak a jelentőségének meg nem felelő, a liberális-pozitivista dogmák megszabta módon és arányban érvényesülhetett. Elég e változást illetően — bírálat nélkül — csak a „dunai" és a „tiszai" magyarság legújabban kialakult történelmi képleteire utalnom, amelyekkel úgy összefoglaló művekben, mint részletkutatásokban találkozunk. Minél örvendetesebb jelenség ez a tudomány haladása és a történeti tudat mélyülése szempontjából, annál jobban vigyázni kell arra, hogy bizonyos alapvető fogalmak és az ezekkel egybefüggő módszeri követelmények egészen tisztán álljanak előttünk és amikor a tudomány érdekében bizonyos régi, alaptalan képzetekkel leszámolunk, ne alkossunk esetleg magunk újabbakat, amelyek a régiektől csak tetszetős, modern színezetükkel, de nem a jobb megalapozottságukkal különböznek. Az újkori magyarság alapvetésének problémái közt kétségtelenül egyik sem múlja felül súly és érdekesség dolgában azt, hogy miként lett a színmagyarság egy jókora részének vallásává a nálunk közönségesen, bár nem alaposan, kálvinizmusnak nevezgetett református keresztyénség s miként hatott ki a magyarság e részének nemcsak szorosabban vett vallási és egyházi életére, hanem gondolkozására, erkölcsére, politikai és társadalmi magatartására, mondhatni egész etnikumára is. A protestáns színezetű liberális történetírásban, annak úgy egyházi, mint nem egyházi részében egészen a legújabb időkig tartotta magát — s az ez oldalról befolyásolt köztudatban máig tartj cl clZ db romantikus szemlélet, hogy magyarság és kálvinizmus között, főként a szabadság- és alkotmányszeretet meg a harciasság szempontjából, bizonyos „praestabilita harmónia" van s ezzel lehet magyarázni a színmagyarságnak a XVI. század végéig csaknem teljességében Századok. 1934. VII—VIII. 17