Századok – 1934

Történeti irodalom - Ligeti; Paul: Der Weg aus dem Chaos. Ism.: Váczy Péter 227

TÖRTÉNETI IRODALOM. pszichikai törvénye. L. törvénye nem a metafizika mélységeiből tör elő, hanem az alkotó munka lelki folyamatának követelménye. Kétségkívül a könyvnek ez a legszebb és legeredetibb tétele. A történet egy nagy művész, egy platóni demiurgosz műve. Törvényszerűsége az alkotó géniusz tevékenységéből folyik. Az alkotás azonban pszichikai aktus. A világtörténés három korszaka, hullámhegye és hullámvölgye az alkotó munka egyes fázisait szemlélteti. Nyilvánvaló, ebben a pszichológizálásban bukik el L. hullámelmélete. Csak képletesen tekinthetjük a történetet az alkotás pszichikai folyamatának. Ha a történet a kultúra története, akkor nem a pszichikum, hanem a szellem megnyilatkozása. Szellemi és lelki között L. még nem tud különbséget látni. Pedig a gondolat mint tartalom és a gondolkozás mint lelki folyamat között óriási a szakadék. A világtörténet törvénye csak a szellem és nem a lélek törvénye lehet. Senki sem fogadhatja el L.-nek azt a tételét, hogy a fejlődés az eszmekitűzés, eszme megvalósítás és a feloszlás szakaszaiból tevődik össze. L. szerint az építészet kora elvont, mert az eszmét csak felveti, a szobrászaté harmonikus, mert az eszmét megvalósítja, formába önti. A festészet az enyészet korának a művészete. A hullám legmagasabb pontját a renaissanceban éri el. L. épp ezért az egyes korokat különféle értékfokra helyezi. A középkor mint egy új világ hírnöke az első helyen áll. A renaissance az érés, a beteljesülés idejére esik — övé a pálma. Ezzel szemben L. a festőiség korában nem tud egyebet látni, mint a halál, a dekadencia időszakát. Kétséget kizárólag ez a racionális piodorban végrehajtott hármas értékelés L. könyvének legnagyobb hibája. Az alkotás folyamatát, a kultúrkibontakozást nem lehet a középkor, a renaissance és az újkor között három darabra aprózni. Mihelyt egy eszmét — nevezzük így röviden egy kor értelmét — valamely kor felvet, már objektíválja is, különben kultúráról, amely mindig objektiváció, nem is beszélhetnénk. A középkor nem azért „elvont", mert az „eszmét" csak bemutatja, j hanem mert eszménye az „elvont". A renaissance sem a közép- j kor eszméjét segítette anyag-harmóniába, hanem harmonikus életérzésének adott kifejezést, önmaga lényegét jelentette ki, harmonikus alkotásaiban. Az ideális, elvont életformák kora önmagában és nem egy másik „szobrászi" korban, a renaissanceban találja meg önigazolását. Az individualizmus kora (újkor) épp úgy eszmefelvető és betetőző, épp úgy kezdő kor, mint a középkor. L. rendszerében az ósdi, humanista fejlődésgondolat üti fel fejét és attól csak annyiban különbözik, hogy a középkort, mint testestül-lelkestül mai ember, nagyra értékeli. Előkészítő és beteljesítő korok fogalmával történész azonban semmire sem mehet. Történettudományunk minden kort önmagából kíván megérteni. A korszak mindig egy lezárt, önálló organikus egész. Épp azért lehet a történet menetét korok szerint felosztani,