Századok – 1933

Történeti irodalom - Neumann Hans–Müller Günther: Höfische Kultur. Ism.: Váczy Péter és Halász Gábor 89

92 történeti irodalom. elemeiben ragadja meg, bő tanulságot nyújtva nemcsak az irodalomtörténetnek, de a poétikai és esztétikai elméletnek is. A retorika a kizárólagos formája és a kiválogatás a döntő törvénye a barokk írói megnyilatkozásnak. Nem az önkifejezés a cél ; az élmény a szabályok közbelépésével disztanciát nyer, alkalmazkodik a műfaji követelményekhez, amelyek viszont megannyi változatként a retorika kifejtő módszerét jelenítik meg. Nem a tragikus vagy nevetséges eseményeken múlik a dráma jellege, hanem a tragikum és komikum elveinek megfelelő bonyolításon és a szereplők, akik sohasem hősök, csak szerephordozók, rangján, társadalmi helyzetén. A magas tárgy, amint fenséges hangot, úgy fenséges személyeket is kíván, de fordítva is ; minden, ami fejedelmi környezetben történik, magasabbrendű, „tragikus", minden, ami nem udvari, alacsonyabbrendű, „komikus." „Geschichte, Politik, Tragödie sind höfisch." (90. 1.) A költészet és az élet rangsora egybeesik, az irodalom elsősorban reprezentációs irodalom. Államdráma és államregény a jellegzetes műfajok, az egyénnek nincs önálló | élete, csupán az uralkodó konvenciókat testesíti meg, szenvedélyeit az udvar nevelő fegyelme köti meg, magatartását, beszédét, i cselekedeteit normák szabályozzák. A változatosságot, előre nem látottat, a sors betörő szeszélyét humanista örökség, a Fortuna képzete képviseli a kor szemléletében, de az elvont kép mögött a történet nem időbeli áramlás a számára, hanem a helyes és helytelen dolgok váltakozása ; az elmúlás élménye, az események kapcsolódása helyett itt is csak a reprezentáló példák érzékelődnek. A példaadó pedig erkölcsben és esztétikumban egyaránt az udvar. Az irodalmár udvaronc ; minden gondolati vonatkoztatása az udvari jellegből indul ki, mint központból a sugarak. Még a vallásos elképzelés is a földi látványt tágítja földöntúlivá. „Gott ist der absolute Herrscher im unendlichen Raum" (127.1.). Azárt és önmagában tökéletes világkép lassan fejlődött ki. A fejlődés rajza a renaissance-humanista előzmények feltárásával M. tanulmányának történetileg legsikerültebb fejezete. Az egyéniség szerepcseréje az individualizmustól az állam előtti fejethajtásig, az egyre általánosabb elemző módszer, Guevara hatása, a jezsuiták és az abszolút uralkodók befolyása színes egymásutánban sorakoznak fel a kialakító tényezők között. Két jelentős ponton azonban megtörik M. műve. Ö is, akárcsak a többi barokk-kutató, alig méltatja figyelemre a század kettősségét, a klasszicizáló és tulaj donképeni barokkos törekvések párhuzamát, kísérletet sem tesz leíró elhatárolásukra, egymástól függésük megvitatására. Ez a kétségtelenül legnehezebb probléma, a boileaui esztétika és a précieux ízlés, a poussini nyugalom és a berninis exaltáció, a Louvre colonnadeja és az olasz barokktemplomok, az opitzi racionálizmus és a gryphiusi halállíra ellentéte és legbensőbb, titkos kapcsolatai még a jövő kutatás izgalmas feladata. A másik pont nem hiány, inkább erőszakolás. Módszerbeli