Századok – 1933
Történeti irodalom - Keyser Erich: Die Geschichtswissenschaft. Ism.: Dékány István 81
82 történeti irodalom. művek, az alkotások érdekelték, holott vissza kell mennünk magára az alkotóra, a népre. Ez mondanivalójának a középpontja, legszimpatikusabb és legnagyobb fejezetének tartalma, mely köré kristályosodnak egyéb kérdései : a művelődéstörténelmet mikép értelmezzük, a néprajzot, a történeti térképeket mikép használjuk fel stb. De vannak általánosabb tételei is a „feladatokon" kívül s ez épp a történettudomány „felépítése" (Aufbau). Igen egészséges megállapítása K.-nek, hogy a történettudomány körében formát, forrást és tárgyat különböztetünk meg, úgyhogy a történetíwdoтй'иг/пак három része van : történet elmélet (GeschichtsZeAre ), forrás ismeret (Q.uellenfctmáe ) és történet leírás (Geschichts&wnde^ s ezeknek egymástól elszakadniok nem szabad. Meddővé válik a kutatás, ha akárhol is lép fel hiány. (Ezt sokszor csak a forrásokra nézve szoktuk feltételezni.) Amit történet-„leírásnak" mond szerzőnk, az csak a végeredmény, melynek előfeltétele a másik kettő, a történetelmélet, mely a formát, a beállítást (szelekció stb.) adja és a forrásismeret — ez után következhet a feldolgozott „tárgy", i az, amit közönségesen történelemnek mondunk. Hogy a történetelméletre csakugyan szükség van, arra K. maga is pompás példát nyújt. Belebonyolódik ugyanis az idő és a tér szempontjából való történetfelfogás kérdéseibe (Zeitgeschichte és Raumgeschichte). Mindaddig, míg a nép és a terület az „ország" vagy történeti táj fogalmában szintézisbe nem jutnak — és erre az álláspontra sokszor nem lehet helyezkedni (pl. nem a zsidók történetében a közép- és újkorban), — mindaddig nem lehet megtalálni azt az egységet, amely a történelmi vizsgálatnak tulajdonképeni tárgya. Szerzőnk külön akar beszélni Zeit- és Raumgeschichte-ről, ennek az igazolása azonban nem sikerül. Általában érezni lehet, hogy ahol alapos elméleti elmélyedésre van szükség, K. nem bírja el feladatának súlyát, mert ide már nem elégséges az a dicséretreméltó szorgalom, melyről bőséges idézetei és jegyzetei tanúskodnak.1 Nem tudja tehát sem a történelem tárgyi egységeit, témafajait megtalálni, sem az időbeli elválasztásokat : a korokat ; a periodizálást valaminő külsőleges, pusztán praktikus „beosztásnak" nézi s itt is összetéveszti az időszak és a korszak fogalmát (az utóbbit s nem az előbbit mondja ,,periodus"-nak). Ha arra az eredményre jut (38. 1.), hogy Zeit- és fíaumgeschichte, Bevölkerungs- és Kulturgeschichte van, s ezek a „történelmek" „csak a kutatás szempontjából választhatók el egymástól, a valóságban azonban elválhatatlan egységet alkotnak", úgy észrevehető, hogy a kutatás szempontjából sem választhatók szét. Olyan történelmet nem ismerünk, amely ne volna minden elképzelhető témában az idő szempontja alá helyezve, tehát „Zeitgeschichte". К. figyelmét elkerülte, hogy amire gondol : egy egész kor(szak) története, ahol 1 Itt is előfordul egy-egy bántó hiba, pl. L. Schemann-nak csak egy kisebb közleményére hivatkozik és nem nagy munkájára. (Die Rasse in den Geisteswissenschaften. 1928.)
