Századok – 1933

Pótfüzet - TÓTH ZOLTÁN: A „gladius divinitus ordinatus” 481

510 TÓTH ZOLTÁN. [10] Mikor keletkezett ez a nevezetes pótlás, a német szertartásrend szükségszerű előzménye ? Nyilvánvaló, hogy ez az időpont fogja megszabni a vitatott szövegek terminus postquem-jét. Annyi első pillantásra bizonyos, hogy mindenesetre Ivrea után, hiszen az utóbbi kiegészítése kedvéért készült. Tehát máris a XI. században vagyunk, miután a Warmund-pontifikále vitathatatlanul III. Ottó legutolsó éveiből való. Számos apróbb figyelmeztető jel mellett, melyekre nem óhajtok bővebben reámutatni, hiszen dolgozatomban mindezt részletesen megtárgyaltam, Salamon egberti alapon történt koronázószertartása s IV. Henrik 1065-i kardövezésének a német kardallokúcióval még össze nem férő körülményei voltak azok a döntő tényezők, melyek az ivreai formula s a Werminghoff-féle többlet egybeolvadási idejét a század második felére rögzítik. A tulajdonképeni liturgikus anyag természetesen lényegesen régibb. Pl. a nevezetes Prospice-imát, mit még a római formula sem tartalmaz s csak a németnek vált szabványos alkotórészévé, már egy állítólag IX. századbeli kódexben fellelte Germain Morin.1 Ugyanígy régibbek azok a Waitz-publikálta fohászok,2 melyek szintén beleolvadtak a német koronázó-szertartásba. De Salamon felavatása még kizárja a Prospice-imát, a formula végleges egybeállítása csak ezután történt meg. Átvétel a négy átadóbeszéd közül a jogarra vonatkozó, IV. Henrik korabeli ellenben a gyűrű, továbbá a nevezetes kardallokúció s — mint ennek kapcsán joggal következtethetjük -— az utóbbihoz felépítésben tökéletesen hasonló, majdnem kétségtelenül ugyanattól a szerzőtől fogalmazott, koronázó-szózat. Körülbelül egy évszázad tehát, mi a Waitz-féle keltezéstől elválaszt. Nagy idő, s én teljesen megértem mindazokat, kik megütődnek, egy szerény eszközökkel dolgozó s még csak nem is külföldi kutató fantáziáján és bátorságán. De kérdem, tehet-e valamit a szövegek tartalmi s a jelvények tárgyi bizonysága ellenében a liturgikus kódexeket puszta íráskritikával keltezni akaró becslőigyekezetet, mit különben, mint azonnal látni fogjuk, a legkritikusabb ponton maga Eichmann is elejtett. Hiszen itt még csak nem is a jóval könnyebben ellenőrizhető s általában erőteljesebb változásoknak alávetett okleveles anyagról van szó. A kételkedők mindenesetre alig tehetnek okosabbat, mint ha gondosan végigolvassák Eichmann kétségkívül nagyértékű s lelkiismeretes dolgozatát az ú. n. római formuláról, a Historisches 1 Revue Benedictine. XXIX. 1912. 168. s köv. 1. 2 I. m. 90—2. 1.