Századok – 1933

Történeti irodalom - Smilauer Vl.: Vodopis starého Slovenska. Ism.: Kniezsa István 199

történeti irodalom. 201 Mindkét résznek igen nagy tudományos értéket kölcsönöz a szinte túlzott filológiai pontosságra való törekvés (például Fejér helytelen olvasatait még abban az esetben is számontartja, ha az oklevélnek elsőrendű kiadása, sőt fakszimiléje is van), az irodalomnak teljes ismerete, felhasználása és a mellékelt vázlatok (62 és 3 mell.), amelyek a birtokok határait is feltüntetik. Kár, hogy némely vázlat olyan kicsire van méretezve és úgy agyon van zsúfolva (például a 7., 28., 56., 61.), hogy alig lehet őket használni. A III. rész (453—502. 1.) a víznevek etimológiáit állítja össze fogalmi csoportok szerint (§-sal jelölve). Három főcsoportra tagolja a neveket : közszavakból, személy- és helynevekből eredő nevekre és bizonytalan, illetőleg ismeretlen eredetűekre. A nevekre, ha szláv eredetűek, más szláv területről, ha magyarok, más magyar területről idéz parallel példákat. §m. származtatásai általában helyesek és megbízhatóak. Dicséretére szolgál, hogy tartózkodik a mindenáron való magyarázatoktól — feladata elsősorban nem nyelvészeti volt — sőt talán néha túlzottan is óvatos. így például az összes -va végű folyóneveket, még a kétségtelenül szláv tövűeket is (Trnava, Zitava, Krcava stb.), a bizonytalan eredetűek közé sorolja és azt mondja, hogy legnagyobb részük egy a szlávok előtti nép nyelvéből való, s analógiájukra később a fenti szláv tövekből is alkottak -va végű folyóneveket. Nem fogadja el kétségtelennek például a Poprád-пак Melich által adott magyarázatát (A honfoglaláskori Magyarország 327—9. : < m. paprád < szl. papratb „páfrány"), mert szerinte a névnek nincs kimutatva az a — s változata. Az az adat, amelyre Melich hivatkozik (1256., 1. Szp. 1105.) szerinte csak Szentpéterynél található, míg a kiadásokban (Fejér és Bárdossy ! !) о van. Ez azonban nem komoly érv, mert a névre első adatunk csak 1209-ből való, amikor az a — á > о — á változás már régen végbement. А IV. rész különböző mellékleteket tartalmaz. Ezek között első helyen a magyar hangtörténet vázlatos áttekintése és az oklevelek hangjelölési módjának táblázata (505—538. 1.) szerepelnek. Ezekre azért volt szükség, mert a felvidéki helynevek, még a nyilvánvalóan szláv eredetűek is, az esetek túlnyomó többségében a magyar hangtörvények szerint fejlődött formában és az akkori hangjelölési módoknak megfelelően vannak írva. Ez a tény a magyar tudományban már régóta ismeretes, a szláv tudósok közül azonban sm. az első, aki erre rámutat. A tótok és csehek ugyanis eddig teljesen értetlenül álltak a Procha (Próca < szl. Pravica), Seunche (Seijnce < szl. Scavnica) stb. alakok előtt s általában az volt a véleményük, hogy ezek az okleveles adatok önkényes torzítás, félreértés stb. szüleményei, valóságos talányok, amelyeknek keletkezését nem is lehet megérteni (1. XXVI. 1.). Szerző ennek a téves és az elfogultságtól nem mentes nézetnek a megdöntésére nem sajnálta a fáradságot összeszedni és összeállítani a magyar nyelvtörténeti irodalom-