Századok – 1933

Értekezések - DÉKÁNY ISTVÁN: Történelmi értékelés és átértékelés 129

.történelmi értékelés és átértékelés. 161 éppen ezért zavaros, hiányzik belőle a megállapodottság. A másik kor a feldolgozó kor ; örökli a problémákat, nem maga kereste, nem pionir-ösztöne vezette ismeretlen tájakra, hanem már kénytelen valamit megoldania, már kész „helyzet" áll előtte, tehát „feldolgozza" a meglévő kérdéseket, s végre elnyeri saját szíve vágyát : a megállapodottságot („stabilis" kor). Mindkét műszó lényeges dolgokra mutat ; valóban élő ritmus van a történelemben : heves kezdeményezés és csendes lebonyolítás ritmusa. S mondjuk-e ezzel : a történész a lenyugvó, „lezáró" (stabilis) korok tipikus gyermeke, aki a retroszpekció alkonyati hangulatával van tele ? Egy túlstabilizált korban a történetírás nem lehiggad, hanem elhidegül, alvó állapotba jut s végre elsúlytalanodik, aminek jele a „problémátlanság", helyesebben új problémalátás elapadása. Ennek épp ellenkezőjére van szük, sége a történetírásnak : a kritikai korok lendületére, kezdeményező szellemére. A kritikai korok vetnek fel új problémá. kat, teremtenek új, lényegkereső hajlamot. A kritikai kor az, mely a multat hévvel keresi, revideálja, s kutatja át új szempontokból. Amit a kritika felszínre hoz, azt a stabilis kor már csak tovább szokta revideálni, a stabilis kor a kritikák kritikája. I A 17—18. századi felvilágosodás kultúra-kritika volt, amely valamennyi előző korban kereste saját tendenciájának : az intézmények racionalizálásának a képét. A 19. század ezt a racionális-kritikát bírálta, a népszuverénítást, a szabadságállam felépítésmódját stb. A 20. század ismét bírálja a liberalizmus rendszerét. Avagy a 17. századi merkantilis gazdaságpolitikát bírálja a 18. századi fiziokratizmus, mely végre is a 19. század elején „Manchester-liberalizmussá" stabilizálódik, ezt bírá ja a szocializmus a 19. század további folyamán. Erre következik a szocializmus és liberalizmus bírálata az újabb szociológusoknál (Pareto, Spann stb.). A kritika tehát részben mondható egy-egy ,,kor" sajátosságának, miként azt Lamprecht elképzeli ; de az sem mondható, hogy a kritika minden korban egyenletesen van elosztva ; sőt ellenkezőleg mintegy rohamperiódusai vannak, ezek a „kritikai idők". Ezek után immár világossá válik az, hogy a történetíró, mint jövő felé is aktív elme, minő helyzetben van : a saját időszakának kritikai beállítottságától függ, tehát — az előző korral szemben rendszerint erős kritikát érez. Ha a történet menetét kanyargó vonalnak gondoljuk el, úgy könnyen átlátható, hogy az irányt változató vonal egy Századok. 1933. IV—VI. 11