Századok – 1933
Értekezések - DÉKÁNY ISTVÁN: Történelmi értékelés és átértékelés 129
138 dékán y istván. A kutatói gyakorlat — tények •— megfigyelését tovább kell folytatnunk, átmenve egy lélektani kérdésre, amely a történetíró lélektanához vezet. Előbb azonban egy elméleti kérdést kell érintenünk. 2. A kutatói beállítottság természeti tárgyaknál. A fizikus kísérletezései közben egy természeti „jelenséggel" áll szemben, ugyanígy a kémikus. A tárgy, melyet vizsgál, „kint" van a természet változásai közepett. A botanikus, a geológus megismerése is oly tárgyakra irányul, amelyek „vele szemben" a természet külső, előttünk álló birodalmához tartoznak. A kutató általában egy tárgyi világ előtt áll, amelyet természetnek szoktunk mondani. A „természeti tárgyakra való beállítottság" nem jelenti a kutató érdektelenségét, sőt a kutató tudja, hogy a természeti tények az emberiség sorsára hatnak, de mint kutató igyekszik azon jelenségeket úgy tekinteni, mintha azok egy vele szemben álló, idegen világ részei volnának ; a vizsgálandó jelenségeket tárgyiasítja, magával szemben disztanciát vesz fel, végül is a tárgyával szemben csak szemlélővé válik. Közönséges felfogás szerint a kutatói eljárás a tárgy természetétől függ. Itt arra is ki kell terjesztenünk a figyelmünket, hogy a tárgyára irányuló kutatói mentalitás magában is tényező. Nem pusztán a tárgy természete az, ami a kutatónak kihívja ilyen és ilyen magatartását, hanem úgy lehet, a kutató mintegy önmagát beállítja, tekintet nélkül a tárgy természetére. Ezt különösen ma kell kiemelnünk, bár néhány évtizede szünetlenül hangsúlyozták, hogy a történelem szellemi tudomány és egyre inkább azt is hisszük, hogy a tárgyai is „szellemi jelenségek." Erről szó sem lehet.1 A történelem tárgya sokkal egyetemesebb, szélesebb körű, mégha el is ismerjük a szellemi tények középponti jelentőségét. A természeti és a szellemi tudományok tárgyai különbözők : külső, térben is adott tárgyak, és belső, lélekben adott tárgyak. Ámde éppen arra kell eszmélnünk, hogy nem elsősorban erre a két tárgyfajra való beállítottság teszi ki a kutató sajátos beállítottságát, hiszen az éppen a sajátszerű, hogy a szellemi tárgyat is lehet magunk elé állítani és mintegy külső, természeti tárgyként —- „jelenségként" — fogni fel.2 Ezáltal mintegy két világ keletkezik: a kutató előtt álló jelenségek világa, és a kutató maga. 1 L. idézett cikkünket, Századok, 1931. 337. 1. 2 Ezt, úgy látszik, már Fichte finom lélektani érzékkel kiérezte. V. ö. H. Heimsoeth : Fichte. 1923. 90. 1.
