Századok – 1932

Történeti irodalom - Isbert Otto Albrecht: Das südwestliche ungarische Mittelgebirge. Ism.: Mályusz Elemér 329

történeti irodalom. 331 egyre lassúbbodó hullámfodrának, szemben a magyar tudományosság meggyőződésével, hogy volt magyar célú fejlődés, amely egyetlen központi magból, sugárszerűen terjedt szét. Régi és unalomig ismert felfogás érvényesül Isbert könyvében : a magyarságot mindenre a németek tanították meg, ami műveltség itt fellelhető, az mind közvetlen német hatás eredménye. A nyugati kultúrhatásokat természetesen senki sem akarja tagadni, hiszen tudományos irodalmunk szemmelláthatóan minden téren inkább a hatások kimutatására törekszik, mint a magyar jellegű élet emlékeinek felkeresésére, s mi is csak helyeseljük Isbert tanácsát, amellyel kitanít bennünket, hogy az ősi házforma kutatásánál Alsóausztriát és Stájerországot nem szabad elmellőznünk, sőt elsősorban azt kell megvizsgálnunk (154. 1.). Az a törekvés azonban, hogy a magyar történelemben valaki mindenütt és mindenáron, a tudományos tárgyilagossággal ellenkező eszközökkel, az Isbertéhez hasonló, téves magyarázatokkal német kultúrhatást iparkodjék felfedezni, nem válik a német tudományosság díszére s azt vissza is kell utasítanunk. Isbert könyvét nemcsak felfogása miatt tartjuk sajnálatraméltó kisiklásnak. A településtörténeti rész, amely természetszerűleg ily munkának a gerince, módszertanilag is igen nagy hiányokat tüntet fel, előnytelenül különbözve a Kötzschke-iskola jól ismert szép teljesítményeitől. Isbert szorgalmasan összeszedte ugyan a nyomtatott helytörténeti irodalom adatait, merített levéltári forrásokból is, mindez azonban túlontúl kevés ahhoz, hogy a telepítés lefolyását és az új lakosság meggyökerezését a mai tudományos követelményeknek megfelelően ismertethesse meg. Előadásának egyik legjobban kiaknázott forrása Dornyay Béla „Bakony" (1927.) c. különben igen szép és hasznos munkája, amely mint a Thirring—Vigyázó-féle „Részletes magyar útikalauzok" egyik kötete jelent meg, bizonyára nem azzal a rendeltetéssel, hogy egy Isbertéhez hasonló nagy monográfia alapjává legyen. A levéltári anyagot pedig szinte kizárólag csak az 1715. és 1720. évi összeírásnak az Országos Levéltárban őrzött kötetei képviselik. Ezek adatait azonban nem a mai szokásnak megfelelően használja fel, hanem hosszú latin idézeteket közöl belőlük, úgyhogy előadása félignyers anyagközlés jellegű. Ellenben teljesen hiányzik a feldolgozásból a Mária Terézia-kori urbariális tabellákban, valamint az 1828-i országos összeírásban rejlő adattömeg, a vármegyei levéltárakról nem is szólva, s így a XVIII. század elejének ismertetése és a XIX. századi statisztikai összeírások között nagy hézag van. Ha a helyi források feldolgozását nem is kívánhatjuk meg ilyen összefoglaló munkától, a könnyen hozzáférhető országos összeírásoknak elmellőzését joggal sajnálhatjuk. Az anyaggyűjtés túlságos korlátozása következtében a munka történeti részének új eredménye szinte alig van. Ennek azonban az is oka, hogy Isbert a már többször feldolgozott adatokat változatlanul csak régi kapcsolataikban képes szemlélni és nem tud szabadulni az öröklött sablonoktól. Ha a németség