Századok – 1932

Értekezések - JOÓ TIBOR: Zrínyi történetszemlélete és a barokk 261

zrínyi történetszemlélete és a barokk. 291 Ez a vonás egyénileg is motivált és élményszerűsége műveiből ellenőrizhető, de korjelenség is. Ez is a renaissance öröksége. Nem mintha közvetlenül átvennék a renaissance dualizmusát. Ez nem történhetett volna meg korlélektani feltétel nélkül. Ez a feltétel pedig az, hogy az individuum, melyet a megelőző kor oly nagyra növelt, nem tudja már önmagát megsemmisíteni. Flemming egyenesen ebben az „Ichgefühl"-ben látja a XVII. századi ember lényegét. Mindenesetre egyik nevezetes vonása és végérvényesen megakadályozza a régi világnézet teljes restaurációját. A barokkban már nem találjuk meg a középkor vagy a reformáció elejének tiszta monizmusát, naiv, töretlen unióját Istennel. Jellemző, hogy még a kor misztikusai is bizonyos gyakorlatokkal, melyekben az emberi individuumnak jelentékeny aktív szerep jut, igyekeznek elérni az uniót és áthidalni az erőteljesen érzett dualizmust. A század istenképzete sem a régi, mely a patriarchális király analógiájára alakult ki, hanem az új abszolút uralkodó képét viseli s felölti az ószövetség ,,erős, bosszúálló Jehovájának" távoli és komor fenségét. Az abszolutizmus pedig ugyancsak dualista, mert feltételez egy másik akaratot is, mely felett uralkodik. A barokk abszolutizmusban tovább él a renaissance által életre keltett individualizmus kétszeresen is, úgy is mint az uralkodó Én felfokozottsága, úgy is, mint az alattvaló erős Én érzete, mely megakadályozza a régi primitív unió helyreállását. A történetben nem is állhat helyre soha a status quo ante, mert a közbeeső fejlődés eredményei meg nem semmisíthetők soha. Ebben az új viszonyban az individuum a másik uralmát vagy az egyetemes hatalmat csak kénytelen elismerni vagy jónak látja rábízni magát, de nem olvadhat fel benne. A tendencia kétségtelenül egy új egység megteremtése, a fejlődés tele van kísérletekkel ebbe az irányba, de egyelőre sem a teodiceisztikus, sem a racionalisztikus magyarázat nem tudja megszüntetni az Én és a Kozmosz kettősségét ; ez csak a XVIII. században sikerül, az érett panteizmusban. Az egység mint probléma a kettősség élményéből hajt ki s amannak megléte ennek meglétére vall. Nem kell azt hinnünk, hogy ez a dualizmus minden esetben logikusan rendszerezett, de mint érzelmi alaptónus mindenütt ott van s Ermatinger feljegyzi a kor jellemzői közt a Zrínyinél is látott keserűséget.1 Ez az egész jelenség a legkülönösebbek 1 I. m. 47. 1.—A barokk dualisztikus jelleméről bő adatokkal szolgál Hübscher i. m., különösen 524., 558. s köv., 773. s köv., 19*