Századok – 1932

Értekezések - JOÓ TIBOR: Zrínyi történetszemlélete és a barokk 261

272 joó tibor. ,,commune félicita''világára korlátozottsággal írjuk körül, s ezt nevezzük tipikusan barokknak, szemben a középkor transzcendens irányultságával ; ami egyébként sem volna helyes, hiszen az összes barokk vallásháborúk és az inkvizíció ténye mind a transzcendens jólétről, az üdvözülésről való gondoskodás szándékából fakad. Még az individuális renaissance idején sem tűnik el a kollektív jólét ápolása, a népért való politikai felelősség tudata, a „salus publica" fogalma pedig antik örökség. Sokkal helyesebb, ha Zrínyi esetében az egyéni nagy- és nemeslelkűségre s származására gondolunk, mint tényezőkre. A nagy, királyi ősre emlékező, mindig országos szerepet vivő, aktív történeti tényezőként tevékeny család sarja mélyebben érezhette az ősök, kortársak és unokák előtti felelősséget nemzete sorsa miatt, mint bárki más. Nemcsak egyéni hajlamai és képességei, de már származása is arra a szerepre rendelte, hogy nemzete megváltója legyen. Egy ember ereje azonban nem elég. Az egész nemzetnek össze kell fogni és ,,kiki használjon, szolgáljon hazájának, amint legjobban lehet". Erre a közös munkára kell felrázni a nemzetet. így válik Zrínyi pedagógussá és első ősévé Széchenyinek. Hogy a politikai nevelés, a kortársaknak közös nemzeti akcióra szellemi úton való megnyerése, nem egyszerűen hatalmi szóval összeparancsolása vagy diplomatikus módon érdekszövetség létrehozása, mennyire szokatlan gondolat lehetett Zrínyi idejében, azt szépen mutatja pedagógus bátorságának a fejlődése. Itt, az előszóban és a dedicatio-ban szerényen, a visszautasítást eleve elhárítani akarván, a szándéktalanság köpenyet vonja magára és azt mondja, hogy műveit, melyekben a hazán való segítés útjátmódját tárgyalja, inkább csak a maga számára kezdte írni, s azért, hogy „számot adjon hazájának otthon való mulatságos foglalatosságairól", de „senkit tanítani nem kívánok — folytatja —, hanem magam tanulni, azért, olvasó barátom, ha tetszik itten valami jónak, olvasd és a szerint munkálkodjál". Hangsúlyozza, hogy ő senkire nem céloz kritikájában és senkinek „rendet nem szab", csak hazájának akar szolgálni. Ám amint egyre sötétebb lesz benne a közállapotok képe, egyre fenyegetőbb a végveszély tudata, egyre mélyebb a belátás, hogy a magyaron senki más, csak maga segíthet, s egyre világosabb, hogy a közös akció s ennek feltételéül nemzeti megújhodás nélkül a jövő teljesen reménytelen : hangja erősebbé válik s felharsannak az Áfiumban a nevelő tartózkodás nélküli dorgálásának ostorozó szavai. Ha erre a jelenségre a barokk abszolutizmusának és