Századok – 1932

Szemle - Lampérth Géza: A pápai református főiskola története (1531–1931). Ism.: Wiczián Dezső 232

szemle. í 33 szoktunk. Ε szerepét tömör és többször nehéz stílusával, feleslegesen 16 fejezetre való tagoltságával és ennek folytán a gyors tájékozódás megnehezítésével úgysem töltené be szerencsésen, de azért nem teszi feleslegessé Kismarton történetének újabb és eredeti kutatásokon alapuló megírását sem. Addig is, míg erre sor kerülhet, nem fog ártani, ha Aull munkája alapján megjegyezzük, hogy amint Kismarton a középkorban minden emelkedését a Kanizsai-családnak köszönheti, úgy hírneve és dicsősége az újkorban az Eszterházy-családdal elválaszthatatlanul egybeforrott. A gyönyörű várkastély, a Kálvária-templom, sőt még a ghetto is, Haydn József, a zeneköltő, Hyrtl József, az anatómus, Elssler Fanny, a táncosnő stb. a hercegi udvar nélkül nem szerepeltek volna Kismarton európai hírű nevezetességei között, — amint Kismarton város levéltáráról is csak azért lehet és méltán „eines der interessantesten Provinzarchive Österreichs" kifejezést használni, mert Kismarton 1921-ig a magyar impérium alatt állott. Vitéz Házi Jenő (Sopron). Horváth József: Adatok Dombrád község s a dombrádi ref. egyház történetéhez. Helytörténeti vázlat. (1931. 8°. 52 1.) A szerény -igényű dolgozat valóban csak vázlat, oly adatok sorozata, amelyeket H. később elkészítendő nagyobb munkájának anyaggyűjtése közben szedett össze. Mivel a szabolcsmegyei község életének vázlata idővel részletesebb feldolgozássá fog kibővülni, a szerző figyelmét néhány feltűnő hiányra és aránytalanságra bizonyára nem árt idejében felhívnunk. A négy részre osztott füzet első fejezete a község történeti múltjáról akar tájékoztatni, különös beosztása azonban lehetetlenné teszi, hogy feladatának megfeleljen. Szerfelett hiányos és szaggatott ez a rész. Az Árpád-korról még csak mond valamit a felsorolt pár oklevéltöredék, 1380-tól a XIX. század végéig azonban tizenhat sor aránytalanul kevés ahhoz, hogy a történtekről valamelyes képet alkothassunk bármily kis falu életéről. S a hiányt nem pótolhatja a földesurak lexikális felsorolása, amely egyébként sem való komoly helytörténeti munkába. Jobban sikerült — talán mert nagyobb anyag is állott H. rendelkezésére — a második fejezet, amely a gazdasági életről és a vízszabályozásról szól. H. itt a mocsaras vidék nehéz megműveléséről és a rossz közlekedési viszonyokról számol be. Nem hallunk azonban a népnek és a földesúrnak a gazdasági berendezkedésre oly jellemző viszonyáról. Pedig fontos lenne beszámolni a jobbágyterhekről, azok esetleges súlyosbodásáról vagy csökkenéséről. Itt lehetne tisztázni, hogy nem kapcsolódik-e valami agrikulturális újítás egyik-másik földesúr nevéhez ? Amint az urbariális tartozásokat illetőleg tájékozatlanok maradunk, ugyanúgy nem hallunk semmit a földközösségről sem. Hány évenként osztották újra a földeket ? Milyen szempontok érvényesültek a felosztásnál ? Nyílvetéssel történt-e az osztás, vagy a bíró maga végezte ? XVII—XVIII. századi magyar falutörténetnél, amilyen ez is, efféle kérdések mindig felmerülnek, s ott, ahol régi dűlőnevekre bukkant H., valószínűleg rájuk is talált volna választ. A község népéről írt fejezetet, amely most kizárólag közegészségügyi adatokat nyújt, nem ártana a bírói tisztről, tanácsról, esetleges társadalmi rétegeződésről szóló részekkel bővíteni. Az utolsó fejezet, amely az egyházról és az oktatásról szól, bő forrásokon alapul, de még az előbbieknél is jegyzetszerűbb. Időrendben egymást követő, kevéssé összefüggő eseteket mond el az eklézsia, majd tőle elkülönítve, az