Századok – 1932

Történeti irodalom - Balassa Brunó: A latintanítás története. Ism.: Imre Sándor 214

215 TÖRTÉNETI IRODALOM. vei is. „A történettanítás múltja hazánkban" csak úgy érthető, hogy ott találjuk az egész multat, kezdettől máig ; a könyv azonban csak a XVIII. század végéig haladt. ,,A latintanítás története" még többet mondó cím. Csak azt gondolhattuk, hogy a kérdést kezdettől máig tárja fel s minthogy a címben semmi területi korlátozás nincs, valamennyi ország latintanításáról vártunk képet, amelyekben ennek valami sajátossága volt. Az is természetes, hogy e vaskos kötetben a kérdés minden vonatkozásának feltárását reméltük. A Bevezetés mondja is (5.), hogy ,,ez a tanulmány elsőnek járja meg a latinitás fejlődését felkutató teljes útat". Ezt a teljességet azonban nem találjuk. A részletekre nézve nem is kereshetjük ; ezt a szerző egészen jogosan eleve el is hárítja magától (6.). A többi hiányt pedig megmagyarázza az a nyilatkozata, hogy tervéből két fejezet a második kötetre marad. Ugy látszik, éppen az a két fejezet tartalmazza majd azt a két részt, ami bizonyára legtöbbünket érdekel : a „történeti tanulságoknak a jelenben való értékesítését" meg ami a neveléstörténet magyar kutatójának igazi feladata, a szerző szavával : „az iskolás latinitás hazai múltját". Ezek a részek is nyilván készen vannak és hamarosan kezünkben lehetnek. Érthetetlen tehát, miért ígér e cím mindent, holott e kötetben éppen a legfontosabb, a latintanítás magyarországi története nincs benne? ! A kötet anyagának időbeli határai nem pontosak. „A jelen írás" (!) a tárgyalást azzal a második korszakkal kezdi, „amikor a latin nyelv nem anyanyelv többé, hanem csak a műveltségé" (5.). Ε kiindulásnak van jogosultsága, ha valaki csupán a „mesterséges továbbplántálás" történetét akarja adni ; de az európai „latinitás" történetét senki meg nem értheti, ha nem ismeri az első korszakot. Bevezetésül erre szükség lett volna. így is óhatatlan, hogy az előzményekre ne utaljon (pl. 145.). — A végső határt meg egyszer zárójel között így tűzi ki : „a mult század elejével szakítjuk meg a tárgyalás szálát", de azért szó van itt-ott a XIX. századról, sőt egészen új dolgokról is (pl. 19., 20., 205., stb.). Maga ez a kötet elveszti így azt a zártságot, amelyet a szerző neki szánt ; az egész kétkötetes munka szerkezete pedig érthetetlenné válik, hiszen ekként a latintanítás XIX. századi története mindenestől kimarad ! Ekkor azonban nem lesz majd szabad történelmi tanulságokra utalni. Nemcsak a keret, hanem a tartalom elrendezése is bizonytalan. A Bevezetés szerint „mint legáltalánosabb szempontok" a tanítás célja, anyaga és módja „rendezik az egész történeti anyagot" ; „ezek a fejezetek . . . alkotják a munkának magában is önálló első felét". A nyomban következő fejezetek azonban mások : I. Úttörő munkálatok, II. Korfölfogás és iskolai latinitás, III. Az iskola latinságának korszakai, IV. A latintanítás iránya. Egészen helyes, hogy a tanítás anyagát külön tárgyalja s ebben a nagy fejezetben (112—313.) bőven tájékoztat; a cél is megvilágosodik e fejezetekben ; a tanítás módjáról ígért fejezet