Századok – 1932
Értekezések - GR. KLEBELSBERG KUNO: Két Hunyadi-beszéd 129
KÉT HUNYADI-BESZÉD, 145 leges urára : Medieire, hanem az akkor Firenzében volt humanista körre is. Az ébredő renaissance szellemétől meg volt akkor ittasulva egész Itália és Janus ezzel a lelki tavasszal betöltve jött haza a zordon Iszter partjaira. Mikor Goethe lábát az örök város földjére tette, VI. Piusz ült Szent Péter trónján, a Nagyforradalom előtti világ utolsó pápája, akit utóbb Napoleon elhurcolt magával Franciaországba. Ebben az időben már teljesen kifejlődött az a neoklasszicizmus, amely tulajdonképen pompéi 1748-i felfedezéséből indult ki s amelyet Alessandro Albani bíbornok felkarolt s a köré csoportosult tudósokkal együtt ápolt. Az így megindult neoklasszicizmus két Rómában élő németben : Winckelmann archeológusban és művészettörténészben és Rafael Mengs festőben nyert megbecsülhetetlen értékű támaszt. Albani villájának mennyezeteit Mengs festegette és antik gyűjteményeit Winckelmann rendezgette. Nyomaikban pedig Simonetti a Museo Pio Clementinoban megteremtette az első egységesen rendezett múzeumot antik műalkotásokból. Ebbe a miliőbe jött Canova, hogy kialakítsa a neoklasszicizmus végleges formavilágát. Ezt a Rómát látta Goethe és ennek a neoklasszicizmusnak szemüvegén át nézte és látta az ókort. Janus idején egy kezdődő, kifejlődőben levő mozgalom mámora. Goethe idején egy inkább teoretikus alapokon nyugvó mozgalom abban a Rómában, amely még egy új stílust : a neoklasszicizmust ki tudta ugyan forrni ; de amelyről a vezető szerep akkor már föltartóztathatlanul átmenőben volt Párizsra. Ehhez képest Janus és társai nagyszerű önbizalommal, egy kifejlődő mozgalom nagy kezdősebességétől sodorva, a maguk naivságában még azt hitték, hogy megújítják magát az ókor költészetét. Goethe egy fáradt Rómából inkább ismeretanyagot és az ókor elmúlását fájlaló impressziókat vitt magával Weimarba, amelyeket azután összeolvasztott a német szellemmel. Mindketten Itáliából jöttek és nagy mecénás-fejedelmek udvarába mentek ; de mily különbség egyfelől Mátyás Budája és Visegrádja, másfelől Karl August Weimarja és Tiefurtja között. Századok, 1932. IV-VI. füzet. 10
