Századok – 1931

Történeti irodalom - Schmidt-Breitung H.: Zur Praxis des Geschichtsunterrichts. (L. Kende Oskar: Handbuch für den Geschichtslehrer.)

90 TÖRTÉNETI IRODALOM. füzeteket is megtárgyaló eljárásából a lehető teljességretörekvést kell kiolvasnunk. De akkor miért nines még említve sem (még az irodalom felsorolásában sem) A. v. Harnacknak eredeti gondolatokat tartalmazó s neves történetkritikai könyvecskéje, mellyel Komis is ismételten foglalkozik. Viszont még a teljesség nevében sem igazolható, hogy pl. M. Kemmerichnek (ill. két művének) egész oldalt (114. 1.) szentel s vele teljes komolysággal polemizál, jóllehet egészen világosan megállapítja róla, hogy „felfogása a történelem lényegének félreismerése ". Szerintünk ez az író (1. pl. Das Kausalgesetz der Weltgeschichte bevezetését) maga sem veszi komolyan agyalmányait. Mondottuk, hogy e fejezetben Moog általában elég bőven s találóan méltat, illetve bírál. De méltánytalanság, hogy K. Breysignek „a sokaság és egyén" viszonyáról szóló elméletét ismertetve nem mutat rá arra, hogy ugyanezen elmélet, sőt éppen az idézett fogalmazásban, már Th. Lindner tartalmas történetbölcseletében is megvan (1. főleg a IV. és V. szakaszt). Különben is az ilyen „rendes", azaz nem egyoldalú, szintétikus művekre szerzőnk kevéssé tér ki. Nem éppen E. Bernheim és W. Bauer kézikönyveire gondolunk, hanem pl. a nagy történetíró Ed. Meyernek szinte klasszikus teoretikus értekezésére (Zur Theorie stb.), melyet Moog csak a bibliográfiában említ meg ! Még méltatlanabb sors éri a neves katholikus szerzőt, Fr. Sawickit. A közismert Phüos. Handbibliothek vállalatban megjelent kitűnő történetbölcseletének még címét is elhallgatja ! Pedig a németek közül e munka rokona leginkább modernségben, sokoldalúságban s rendszerességben a Kornisénak s így a legalkalmasabb minta lett volna Moog feladata számára. Ellenben túlbuzgósággal közvetíti a divatos E. Troeltsch munkáinak gondolatait. Végül még egyszer legelső kifogásunkat kell ismételnünk : az utolsó szakasznak címe sem illik rá egészen arra a pár oldalra, melyeken Moog az előbbi pontokban elszórtan kifejezett saját nézeteinek rövid szintézisét adja. A történetbölcselet különböző disciplináinak, illetve területeinek jelentőségét itt helyes érzékkel mérlegeli, de sima sablonos előadásmódjával nem tud gondolatébresztőén hatni. Egyáltalán : amennyiben eszmekeltő hatása van e történetbölcseletnek, azt csakis másoknak ügyesen közölt gondolataival éri el. A történettanítás elméletét szintén W. Moog tárgyalja négyívnyi terjedelemben. A rövid bevezető fejezet a történettanításnak a történetbölcselethez és történettudományhoz való viszonyáról szól ; majd körülbelül egyenlő terjedelmű fejtegetések következnek a történettanítás feladatáról és céljáról, az anyagkiválasztásnak s végül a módszernek kérdéseiről. Már a tárgy természete is magyarázná, de nem kisebb mértékben elősegítették e problémáknak értékes, legújabb német feldolgozásai is, hogy szerzőnknek az előzőkben kiderült tulajdonságai közül e pedagógiai részben inkább csak a helyeselhetők érvényesültek. Igaz ugyan, hogy külsőleg legtöbbször megint Jahresbericht-szerű könyvszemlét kapunk (1. pl. a Geschichtliche Abende füzetenként való ismertetését, 132—133. 1.) ; s igaz, hogy a könyvújdonság túlságos előnyben részesül, midőn pl. Wenigernek egy akkoriban