Századok – 1931

Történeti irodalom - Siklóssy László: A magyar sport ezer éve. II–III. Ism.: Hóman Bálint 76

77 TÖRTÉNETI IRODALOM. Siklóssynak egyik bírálója épp e folyóirat hasábjain szemére veti, hogy „nem a középkor sportját kutatja, hanem a ma uralkodó sportágak középkori előzményeit" s mivel ezek nem vonhatók a sport mai fogalmi körébe, szükségszerűen helytelen képet ad a magyar sport múltjáról. Ezt a véleményt nem tehetem magamévá. A bírálót e kemény ítéletre a sportnak az a mai értelemben tán helyes, de történeti értelemben mindenesetre téves definiciója csábította, mely szerint korunk sportja „szükségszerűen jött létre, hogy az irodákba és műhelyekbe szorult emberiség fizikumát megmentse a jövő számára." Bármennyire illik is ez a meghatározás a legutóbbi évtizedekben mindinkább demokratizálódó modern sportra, annak még XIX. századi szerves előzményeire sem alkalmazható. A modern sport bölcsőjénél nem látunk munka után üdülést kereső hivatalnokokat és munkásokat, hanem szórakozásra sok idővel rendelkező és tunya élvezetek helyett testöket edző fejedelmeket, főurakat és más előkelőket, másrészt pedig a gyermekkor gondtalan életét élő ifjakat. A testedző, higiénikus szempont kezdettől fogva érvényesült a sportban, de igazán uralkodóvá csak napjainkban lett. A közelebbi múltban — a XVII—XIX. században — inkább a játékos szórakozás, a mulatság szempontjai irányították és fejlesztették. Sokkal inkább felismerhető a testedző szempont a távolabbi mult — sportnak ugyan nem nevezett, de mindenesetre annak fogalma alá tartozó — játékos kedvteléseinél. Éppen ezért csak helyeselhetjük Siklóssy eljárását, mikor ezeket az ősi játékosan testedző jelenségeket vizsgálata körébe vonta s miután megkísérelte elbírálni, hogy az éppen szóbanforgó kedvtelést (legyen az vadászat, harci játék, vagy bármi más) sportszerűen űzték-e, avagy hivatásszerűen, azokat előbbi esetben a mai sportágak őseiként tárgyalta. Saját elmés definiciója alapján így bukkant rá ily szempontból eddig figyelemre sem méltatott sok középkori jelenségben világos sportelemekre. Hogy a hún gyermekeknek a kínai forrásokból ismert katonás játékaihoz hasonlóan bizonyára már a legzsengébb korban birkán, kutyán lovagló, majd igazi lovon versengő, parittyázó, nyilazó, kődobó és birkózó magyar gyerekeknek a katonás nevelést szolgáló játékai a mai tornával, gyermeksportokkal, leventézéssel egyértékű testedző sportok, hogy a lovagi bajvívás, vadászat, solymászat, gerelyvetés, kődobás minden sportfogalom értelmében valóban testedző és szórakoztató sportok voltak, habár e szó rájuk alkalmazva anakronisztikusan hangozzék is, aligha lehet kétséges. Nehezen emelhető kifogás az igricek vagy joculátorok (jongleur) akrobata művészetéről Siklóssy által megállapítottak ellen is. Már Pesthy és Hajnik kutatásai alapján is bizonyítottnak látszik, hogy a lovagkor hivatásos bajvívóinak intézménye a mai professzionátus sportemberekéhez hasonló élethivatás létrejöttével egyértelmű s bizony elhihetjük, hogy e pugiloknak — nem halálos kimenetelű, tehát sportszerű — küzdelmét a bajvívások szemlélésében oly nagy élvezetet találó lovagkori társadalom tagjai éppoly érdek-