Századok – 1931

Tárca - Joó Tibor: Hegel és a szellemtörténelem

450 tárca. zanatot. Az egyik az, hogy a szellemi fejlődés fogalmában az új létesülését hangsúlyozza, mellyel az individuális jellem függ szorosan össze — erről még hallani fogunk, — a másik pedig az, hogy ugyané fejlődésfogalom lényegeként a szellem megvalósulására való törekvést emeli ki, mert ebben a kifejezésben az értékre viszonyulás mai terminusa rejlik. A szellem ugyanis az értékfunkciók rendszere.1 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Hegel minden ideálizmusa ellenére sem téveszti szem elől a természeti adottságok szerepét a történetben. Erőteljesen figyelmeztet, hogy a fizikai természet is belenyúl a világtörténetbe, a történeti tényezők közt szerves helyet jelöl ki a klímának is és egy bevezető fejezetben a világtörténet geográfiai alapjait tárgyalja részletesen. „Azonban a szellem és fejlődésének a lefolyása a szubsztanciális." (43., 79., 120. sk.) Ez a felfogás is teljesen megegyezik a mai szellemtörténelmi meggyőződéssel, mely a történetben a szellem és az anyag küzdelmét látja, azt a folyamatot, melyben a szellem alakítja a természetet, e fogalmat a legáltalánosabb körben értve. A történelem mi szerintünk is, csakúgy, mint Hegel szerint, a szellem fejlődését ábrázolja. (101.) Azt tünteti fel, milyen magatartást tanúsított a szellem, az ember értékfunkcióinak a rendszere az évezredek folyamán. Tehát nem pusztán kauzálisan összefüggő események sorozata a történelmi ábrázolás, hanem ezeket az eseményeket azok a törekvések hozták létre, a tetteket azok az óhajtozások mozgatták, melyek mélyen élnek mimagunkban is és a történelem ezeket? a benső motívumokat tárja elénk. Az általános, közös ember fúzi össze az egyetemes történetet és ez fűz össze vele bennünket, szemlélőit is. Ez egy speciális érzelmi kapcsolatot létesít a történelem és művelője közt, melyet Hegel nagyon jól felismert és megjelölt, amikor azt írja, hogy a történetben küzdő eme törekvések sorsát aggodalommal és reménykedéssel kísérjük, mert mindezen eseményekben emberi tevékenységet és szenvedést látunk, mindenütt a magunkét s ezért mindenütt a magunk törekvéseinek a hajlandóságát irántuk vagy ellenük. (111.) Ez az érzelmi kapcsolat az, mely a történelemíró szubjektivitását szüli 1 Ez a két megállapítás a mai, Windelband-on és Rickert-en nyugvó történelemlogikai felfogásunk ősi formája. Az új fellépése a változás, a fejlődés folyamán az, amit Windelband a történelem ismeretelméletének alapjává tett. Míg a természetben otthonos körforgás, ismétlődés az általános törvények megállapítására ad ösztökélést, s ezzel a „normatív" természettudományi metódust hívja létre, a történeti fejlődés újsága, individualisztikus jelleme az „idiografikus" történelmi fogalomalkotást teszi szükségessé. Erre, mondom, még rátérünk. A szellem lényegiségének a hangsúlyozása a történetben, azaz az értékek valósulásának folyamataként való felfogása pedig Rickert történelemlogikai megállapítását előlegezi, mely szerint a történetiség lényege, a természetiségtől megkülönböztető bélyege az értékre viszonyulás, s a történelmi megismerés éppen a jelenségekben rejlő értékre viszonyulás felfedése.