Századok – 1931

Történeti irodalom - Molnár Kálmán: Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlődés jellegzetes közjogi iránya? (L. Az Eckhart-vita.)

történeti irodalom. 413 dalmi állapotok előadása, hanem a különböző bíróságok fejlődését, alakulását már úgy adja elő, mintha azok — függetlenül az élettől — egyenesen önmagukból nőttek volna ki, vagy változtak volna meg. Még a politikai élet legkimagaslóbb eseményeit sem említi fel, noha pl. Mátyás igazságszolgáltatási reformjainál ezek éppen úgy a kiinduló pontot jelentették, mint általában ennek az uralkodónak a társadalompolitikája döntött, hogy a központi és megyei bíróságok szervezete miként alakuljon át. Ismételjük, ez az egyoldalúság nem róható fel Hajnik hibájául ; a XIX. század második felének szokásos eljárása volt ez. Hajnik működéséről az egykorú kritika teljes joggal emlékezhetett meg a legnagyobb elismeréssel. Öt túlélő kortársai és tanítványai azonban annál nagyobb baklövéseket követtek el. A népszellem, a nemzeti szellem fogalmának romantikus szerepével már nem voltak tisztában. Amit Hajnik, német mestereinek hatása alatt, kiérzett e fogalmakból, azt ők, az epigonok már nem voltak képesek észrevenni. Míg Hajnikot ép érzéke visszatartotta, hogy a requisitumot tegye döntő tényezővé, ők a romantika korában helyénvaló, de most már idejét mult fogalommal, mint élettelen sémával kezdtek dolgozni. A népszellem és nemzeti szellem előre körvonalazott szerepéhez a történeti anyag csak járulékos elem lett ; az anyag, szép konstrukciók kedvéért, köteles volt teret engedni a szellem előtt. Eckhart kritikusai ezt a módszert, ezt az alapjában véve tudománytalan eljárást tekintik szellemtörténetinek. Feltevésükben nem ingatják meg őket azok a kritikák, amelyek Timon működését kísérték. Ezeket éppen olyan kevéssé szívlelik meg, mint ahogyan az európai történettudomány fejlődésének vizsgálatával sem vezettetik magukat más belátásra. Minden soruk elárulja, hogy nem vették maguknak a fáradságot, hogy megismerjék, mit jelent a „szellemtörténet" kifejezés, mit ért azon a nyugateurópai tudományosság. Szemmellátható, hogy alig tudnak többet róla, mint amit Eckhart tanulmányában vagy Hóman cikkében olvastak. Legfeljebb még a magyarnyelvű ú. n. szellemtörténeti irodalmat ismerhetik, amely azonban nem a legalkalmasabb útmutató, mert hiszen ennek inkább több, mint kevesebb része alig egyéb tiszteletreméltó filológizálásnál. A jogtörténészek és közjogászok mentségére szolgáljon azonban, hogy nem ők az egyedüliek, akik ilyen kényelmesen hajlandók elintézni az újabb törekvéseket, amelyeknek pedig az a céljuk, hogy a háború óta külföldön megerősödött idealisztikus irányzatot hozzánk is elvezessék. Az a szellem, amelyet ez az irányzat hangoztat, nem a romantika fogalmának felújított változata. Hogy több annál, az a pozitivizmus érdeme. A pozitivista módszert, ismételjük, bizonyos körökben divat ma nálunk lecsepülni s különös módon e tekintetben azok járnak elől, akiknek munkásságában éppen a „pozitivista" rész a maradandóbb, — a mai szellemtörténet azonban a pozitivizmus kora nélkül nem fejlődhetett volna ki. A részletekbe vesző, ma lesajnált kutatómunka nélkül, amelyet a háború előtti