Századok – 1931

Történeti irodalom - A magyar történetírás új útjai. (Szerk. Hóman Bálint.) Ism.: Domanovszky Sándor 273

277 történeti irodalom. juk. Hogy eközben egyes példák beállítása kevésbbé szerencsés módon történt, inkább temperamentum kérdése. A cikk közül támadt kavarodás bizonyára elmaradt volna, ha a Timon-iskolával szemben a szerző nem alkalmaz olyan éles kifejezéseket. Ε részben a régi irányok jellemzésében Hóman és Szekfű tanulmányaiban is szívesebben láttunk volna valamivel diszkrétebb beállítást. Mert hiába sorolja föl Hóman, hogy mit köszönhet a tudomány a részletkutatásoknak, ha ezeket „kicsinyeskedőknek" bélyegzi (25. 1.), ha az akadémiai munkában csak azt emeli ki, hogy annak aprólékossága az érdeklődés elhalására vezetett, ha a pozitivista történetírók jellemzésében a hangsúlyt arra helyezi, hogy „féltek" következtetéseket vonni és értékelni. (24. 1.) Bizonyos, hogy éppen ő, aki a forráskritika, a gazdaság és különösen a pénztörténet terén kiválót alkotott, aki csak nemrégen Nagy Gyuláról tartott emlékbeszédben olyan meleg hangot ütött meg, nagyon jól tudja értékelni az ilyetén munkát, de az olvasó, aki cikkét kezeibe veszi, aligha fog ezekre a körülményekre gondolni, hanem a rikítóbb kifejezéseken és képeken fog megakadni és mellettük észre sem veszi azt a sok fönntartást, amelyekkel ezek gondosan le vannak tompítva. Még élesebb a beállítás Szekfűnél. () már „néma történészekéről beszél (424.1.) és rikítóan festi azt a kötöttséget, amelyben a modern történetíró fejlődik és él (413—417. 1.), hogy szobatudóssá vagy pártpolitikussá váljék. Legyen szabad ezzel szemben Dékány István a gazdaság- és társadalomtörténetről szóló mélyenjáró tanulmányára utalnunk. Dékány is elmondja kifogásait sok mindenféle meggyökeresedett hibával és tévedéssel szemben, de nem lép fel a vádló tógájában korok és irányok ellen, hanem filozófiai alapon, elvontan fejti ki észrevételeit, fogalmazásaiban nem élességre, hanem szubtilitásra törekszik. Mennyire igaza van pl., amikor azt mondja : „mindenben van anyagi, szellemi és másféle tényező együtt — maga a „gazdasági" tényező is komplex, nem egyféle, „materiális" ; továbbá a tényezők alárendelődhetnek ugyan, de időről-időre változik a súlypontjuk (koronkénti alárendelődés). Minden korban egy tényezőt vélni alapnak nem más, mint beidegződött elfogultság". (211. 1.) Cikke a példák finoman megválogatott sorozata, hogy mennyi torzító lehetőséggel szemben kell állandóan résen állania a történetírónak. (236. 1.) A könyvön végig általában sokszor esik szó a „hibaforrás"ról, amely torzításokra vezet. Hóman és Gerevich elég világosan rámutatnak, li ogy ettől a szellemtörténeti irány sem mentes, a tárgyalás módja mégis ezeket a hibákat egyes irányok (pozitivizmus, materializmus, liberális történetírás) terhére látszik írni, amikor a szellemtörténetről a vezető cikkekben meleg szeretettel, amazokról kicsinylő lenézéssel beszél. Pedig az egy tényező hangsúlyozása minden időkben, a saját kortudatunk visszavetítése elmúlt időkbe és számtalan más tényező, amely egyáltalán nincs kapcsolatban semmiféle iskolával, hanem az általános emberi gyarlóság folyománya, éppen úgy veszélyezteti a szellemtudo-