Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 895 törekvése Bécs felé, elhárította Erdélyről azt a veszedelmet, hogy átvonulási terület legyen. A török katonai ereje a megszállott területen tehát jórészt nyugat felé volt fordítva. A török fensőbbségét még Zápolyai János elismerte, az erdélyi határon így mindig jelentékenyen kisebb volt a veszedelem, mint a Dunántúlon. A helyzet tehát lényegében nem változott. A megfelelő eszközök és vezetés híján Mezőkeresztes után elposványosodott háború befejezése pedig a lakosság eminens érdeke volt. Azt sem tarthatjuk tehát helytálló fogalmazásnak, ha Szekfű I. Lipót korának tárgyalásánál azt mondja: „A magyarság lelkében nem ég többé a pogány elleni küzdelem zsarátnoka, lehűtötte azt egyrészt Bocskay és nagy utódai, Bethlen és öreg Rákóczi törökbarát koncepciója, másrészt pedig a Habsburgok új nyugati orientációja." (V., 312. 1.) Szegény Bekir basa ugyancsak nagyot nézne, ha öreg Rákócziról azt hallaná, hogy törökbarát koncepciójú volt. De niég érdekesebb azt hallanunk, hogy a Habsburgok orientációja nyugat felé ekkor xíj volt, s hogy a budai basák levelezésének egyik tudós kiadója (a levelek az 1553 és 1589 közti évekre vonatkoznak) azt állítja „csak most találnak a végbeliek török harcai Bécsben állandó visszautasításra". (V., 312. 1.) Szerencséi-e Bocskay koncepciója — Szekfű szerint — nemcsak a magyar királyság felé volt rossz, hanem a török felé is, akinek „valóban semmi oka nem volt arra, hogy Bocskay koncepciója szerint továbbra is fegyverrel támogassa a magyarság küzdelmét a bécsi udvar ellenében". így megértjük Szekfű szájából ennek az okát is: „Hiszen mióta Bécs kelet felé őszintén békés politikára törekedett, a töröknek nem ő, hanem éppen a soha meg nem nyugvó végváriak voltak az ellenségei." Megtudjuk azt is, hogy „mind gyakoribb tehát, hogy a porta és Bécs megegyeznek a magyarok zabolátlanságának elítélésében és így a magyarság leküzdhetetlen vágya az egész ország integritásának visszaszerzésére, amennyiben még él egyesek lelkében, nyugaton és délen, a töröknél és a császári kormánynál egyaránt korlátokra talál", ami természetesen csak akkor történhetett, lia ez a vágy nemcsak egyesek lelkében élt. Csak így érthető, hogy —· Szekfű szavaival élve — „török és bécsi között a magyarsággal szemben annyira kifejlődik az érdekközösség, hogy a magyarságnak nemcsak harci kedvét, hanem háborús hajlamának eszközeit is szívesen, egyesült erővel megsemmisítenék" (V., 313. 1.), amint azt 1615-ben is megkísérelték. Ezek után tehát világos, hogy Szekfűnek az a kijelentése is ferde, hogy a „török hanyatlás kihasználását Erdélynek Nyugattól elszakítása és az elszakítás állandósítása hosszú időkre megakadályozta". (V., 396. L) Még egy fontos tényező függ össze a Bocskay-kérdéssel.