Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Pilch Jenő: Horthy Miklós. Ism.: Gy. 81

TÖRTÉNETI IRODALOM. S3 fegyveres erő, amely Szegeden összeverődött, kezdetben nagyon is különböző felfogású és fajsúlyú elemekből állott. Az idősebb, tapasztaltabb és éppen ezért higgadtabb férfiakkal szemben, a szertelenségre hajló fiatalok tábora állott, amelynek minden egyes tagja vezetőszerepre érezte magát hivatottnak; érvényesülni kívánt és menteni akarta a hazát — kiki a maga módja szerint. Voltak viszont olyanok is, akik az addigi munka meddőségét látva, kishitűekké váltak. Sok türelemre és tapintatra volt szüksége a fővezérnek, hogy ezeket az ellentéteket elsimítsa s a esiiggedőket biztatva, a heveskedőket csillapítva, lehetővé tegye sikeres együttműködésüket. Majd ránkszakadt a legnagyobb szégyen, mert az annyiszor megkergetett oláh csapatok országunk védetlen fővárosát is hatalmukba kerítették. Nemsokára a dunántúli vidéken is terjeszkedni kezdettek a „hódítók" s fővezérük, a Napoleont mímelő Mardarescu, egész Nyugat-Magyarország, sőt Bécs megszállásáról is álmodozott. Horthy — augusztus 13-a és 16-a között, az entente tilalma s a Budapestről jött parancs ellenére átvitte a Dunán a Szegeden alakult csapatokat. A Dunán túl volt még csak olyan terület, amelyet nem szállottak meg idegen csapatok. Csakis itt kínálkozott lehetőség, a maroknyi szegedi hadsereg továbbfejlesztésére s Lehár ezredes nyugatmagyarországi csoportjával való egyesülésre. Ha a fővezér ezt a merész sakkhúzást végre nem hajtja, a feltámadás lehetősége hosszú időre elodázódott volna. Könyvének IV. fejezetében a Dunántúl több helyén megnyilvánult „fehér terror"-ról és „atrocitások"-ról ír Pilch s idézi a fővezérség parancsait, annak bizonyságául, hogy Horthy nemcsak hogy nem pártolta, hanem elítélte és többször szigorúan ineg is tiltotta ezeket a kétségkívül káros, de az akkori viszonyok között megérthető túlkapásokat. Ezt annyival is inkább ineg kellett tennie, mert ezek az ellenségeink által felfújt hatalmaskodások voltak jórészben okai annak a bizalmatlanságnak, sőt ellenszenvnek, amely az entente megbizottai részéről a magyar nemzeti hadsereg ellen megnyilatkozott. A szerző ezután azokkal a hosszas tárgyalásokkal és alkudozásokkal 'foglalkozik, amelyeknek eredményeként az entente η agy nehezen hozzájárult egy 30 ezer főből álló magyar hadsereg szervezéséhez. Egymás után megalakultak a kerületi parancsnokságok, az idegen megszálló csapatok fokozatos visszavonulása nyomán. Megindult a toborzás mindenfelé; új csapattestek keltek életre s feltámadt a m. kir. csendőrség is. Mindezt csak az méltányolhatja eléggé, aki tudta és látta, hogy úgyszólván semmiből kellett mindent előteremteni. Hiszen a franciák, akik eleinte a Szegeden toborzott csapatokat is csak részben engedték felfegyverezni, a vörös hadseregnek ott a közelben zsákmányul ejtett készleteit se akarták nekünk ideadni. Érthető tehát, hogy eleinte se ruhánk, se fegyverünk, se 6*