Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 885 kútfejéből. Így a török uralom, így az ország politikai szuverénításának, a magyarság nemzeti érvényesülésének évszázadokra kiterjedő sérelme és nem kevésbbé így a keleti végek leválása, Erdélynek külön fejedelemséggé alakulása" (IV.. 290. L). Értjük a kettős királyválasztásnak ezt az éles elítélését, de nem értjük, hogy mért kell ebből minden ódiumnak a keleti félre esnie, és miért kell ott elítélni mindazt, ami a nyugati országi-észben természetesnek van feltüntetve! Nem látjuk azt sem, hogy a tradíciót, az ősivel való összefüggést a tudós szerző miért látja csak a nyugati félben? Hiszen Szekfű maga mondja, hogy I. Ferdinánd rendszerének sarkpontjai a centralizáció és a kollegiális kormányzat voltak (IV., 69. 1.), hogy a király első tanácsosa, Cles bíboros kancellár Magyarországot csak a Habsburg házi hatalom eszközének tekintette (IV., 67. L); amit pedig a centrális hatóságok jellemzéséről ír (IV., 70. 1.), világosan elárulja, hogy ez a rendszer a leghatározottabb szakítás volt a hagyományokkal, és hogy benne Magyarország már nem állam, hanem provincia, csak névleg regnum. Ha az új központi kormányszervezetről elismerjük, hogy az Magyarország államiságára szomorú helyzetet teremtett, akkor vajmi keveset változtat ezen az a kijelentés, hogy az „európai szükséglet eredménye volt" (IV., 70. 1.), annál kevésbbé, mert ezt a szükségletet akkor, különösen a német birodalomtól keletre, még alig érezték. Ha megállapítjuk azt, hogy a kettéválás nem volt magyar nemzeti szükséglet (IV., 290. 1.), akkor, ha objektívek akarunk maradni, ugyanebből a szempontból kell vizsgálatunk alá venni a nyugati fél berendezkedését is. Azok a pompás leírások és jellemzések pedig, amelyeket Szekfű a kormányzati az igazgatás, a társadalmi és a birtokrend változásairól ad, semmiben sem bizonyítják azt, hogy a királyság inkább haladt volna a tradicionális fejlődés medrében, mint a fejedelemség. Hiszen Szekfű szavaival élve, „csonka ország" volt, „melyet védeni kell, ennélfogva idegen haderő a határokon belíil, idegen király, aki a határokon kívül tartózkodik, idegen kormánykörök kezdődő politikai befolyása s végül fejlődésében megálló, mert a nyugati fejlődéstől elszakított rendiség, mely egyedül képviselné a nemzeti erőket, ha azok képviseletére, folytonos védelemre utaltságában, ereje és szervezete volna". (IV., 99. 1.) Hogyan tartotta fenn ilyen körülmények közt ez a nyugati fél a tradíciót, az ősivel való kapcsolatot? A törekvés erre ugyan kétségtelenül megvolt, de nem volt meg a lehetőség. És nem látjuk az európai hatásnak azt a nagy érvényesülését sem, amely Szekfű szerint Szent István óta talán soha sem volt ennyire erős. Ezt a hatást csak a közigazgatás átszervezésében kereshetnők, amelynek azonban megvoltak már a XV. század második felében és a XVI. század elején sajátos magyar előzményei is, amelyeket az új fordulat derékba-